Ulánbátori séták

Megérkeztünk hát Mongóliába.

(Aki nem olvasta a megérkezésről szóló írást, a szövegre vagy a képre kattintva elolvashatja.)

Hamar elrendezkedtünk arra a szűk két napra, amíg a kötelesség a fővároshoz, Ulánbátorhoz kötött. De még csak kora délután volt, úgyhogy nyakunkba vettük a várost. Jobban is megnéztük a sorház elé épített üzleteket. Szabóműhely, kiskocsma, kávézó és még ki tudja, miféle boltok. A mongol feliratokat még szoknunk kell. A mongolok cirill betűkkel írnak, de azon is csavartak egyet, némely betűjük teljesen a saját alkotásuk, nem is beszélve a kiejtésről! Hamar rájöttünk, kevés az orosz tudásunk ahhoz, hogy megfelelően ejtsük az olvasott szavakat, mivel a betűk egy részének egészen más a kiejtése. De azért gyakoroltunk lelkesen, főleg, amikor a következő napokban mongol emberekkel beszélgettünk.

KRESZ-oktatót tabló egy tanteremben

A közlekedést most már a másik oldalról láttuk, gyalogosként. Széles sugárutak, ahol lehetetlen lenne az átkelés. Mi ugyan átjutunk, ha kellő bátorsággal indulunk, de a közlekedési lámpák keveset segítenek. Ezért az egész városban rendőrök irányítják a forgalmat, hátha ezzel csökkenthető a káosz. Hamar kiderült, hogy egyáltalán nem. Az irányítók fő feladata, hogy megállítsák a forgalmat, amikor egyébként sem lehet már beférni a kereszteződésbe. De mivel a következő kereszteződésben is hasonló a helyzet, alig haladnak az autók. Nem is érdemes figyelni, hogy gyorsabbak vagyunk-e gyalog, mert a lehagyott autókat meg sem találjuk magunk mögött, olyan messze jutunk gyalogosan. A közlekedők több-kevesebb türelemmel viselik mindezt, nincs mit tenni.

Sok busz közlekedik a városban. Egymást érik a modernebb és a régies járművek, köztük szép számmal trolibuszok, de a legizgalmasabb látványt a lekerekített közösségi telekocsik, azaz buszok nyújtják. Ahogy Szentpétervártól Jerevánon át Almatiig. Az autósok békések, de gyalogosként azért érdemes résen lenni. Vagy határozottan fellépni. A járműállomány vegyes, látunk rozoga tákolmányokat, de az autók többsége jó állapotban van. És hamar kiderül, szinte mindegyik jobbkormányos, mivel ide nem Európából, hanem Japánból hozzák be az ott levetett eszközöket. Ezt a szokást Grúziában is láttuk, pedig ők jóval távolabb vannak a szigetországtól.

Különösen veszélyes résztvevői a közlekedésnek a kerékpárosok és rolleresek. Bárhol elektromos járgányra lehet pattanni, még robogót is nagy számban tettek ki városszerte. És ők mindannyian a kerékpárutakon közlekednek, amelyek gyakran össze vannak mosva a járdával. És ők bátran közlekednek, nagyon bátran. Bele kellett jönnünk, hogy ne ijedjünk meg túlzottan, mert akkor ők még gyorsabban kezdenek cikázni mellettünk, körülöttünk. Inkább hidegvér látszatával kell tűrni a hajmeresztő pillanatokat, úgyis kikerülnek. Nos, ez egyáltalán nem volt könnyű!

A belvárosba tartunk, de jó lenne már az elején valahol pénzt váltani. Erre alkalmas kioszkot nem nagyon láttunk sehol, de a nemzeti bank épülete mellett haladtunk el, ahol fel is hívták a figyelmet egy táblával, hogy bankautomata van odabent. Az átváltási arányokat könnyű volt észben tartani, mert a Forintunknak tizedét éri a mongol Tugrik. Persze, csak akkor, ha a banki költségeket nem számoljuk.

Már volt pénz a zsebünkben, bátran nekivághattunk a városnak. Több helyen találkoztunk nagy piros Ulaanbaatar felirattal, amivel a turisták világszerte szeretnek fotózkodni. Mi is így tettünk minden alkalommal.

Érdekes lenne, ha a hagyományos mongol írással írták volna ki, mivel ez az írás függőlegesen halad. A mongoloknak a XIII. század óta van meg ez az írásrendszerük, és használják is. Igaz, 1941-től a rendszerváltozásig gyakorlatilag be volt tiltva, de azóta újra oktatják és divatos is a használata.

Ahogy közeledünk a belvároshoz, egy nagy kijelzőn, egy ház homlokzatán időjárás-jelentés fut. Kiderül, ez a Környezetvédelmi és Klímaügyi Minisztérium. A kapu két oldalán beton szobor pingvinekkel és jegesmedvékkel. Máris megszerettük a mongol hivatalnokokat!

A város főtere még mindig a mongol kommunista forradalom vezetőjének a nevét viseli. Hatalmas tér, körben hagyományos és modern épületekkel, részben felhőkarcolókkal övezve. Elsőre nem is tudja az ember (és másodikra sem), hogyan vélekedjen a városról. Régies? Szocreál? Modern? Kaotikus? Nehéz meghatározni. A tér fő épülete a Parlament, amelynek lépcsőin nagy vezérek szobrai, közülük főként középen Dzsingisz kán a leginkább beazonosítható. A térnek ezt az északi részét azonban ideiglenes kordon veszi körbe, hamar ki is derül, hogy miért.

A tér többi részén tüntetések zajlanak, párhuzamosan kettő. A nagyobbhoz közel merészkedünk, mert kissé piknik hangulata van. A mongol társadalom kifejezetten fiatal. Nagyon magas a fiatalok aránya, ez a tüntetésen is látható. Műfű hatását keltő hatalmas kiterjedésű padlószőnyeg fedi a teret, a fiatalok ezen ücsörögnek és skandálják a jelszavakat. Közben a szónokok váltják egymást, a média munkatársai pedig élénken figyelnek. Közel megyünk a szónokokhoz, de csak azért, hogy jobb rálátásunk legyen a mögöttük emelkedő Parlamentre. A tüntetők jönnek-mennek, sokan kerékpárral érkeznek, látszik, hogy az iskolaidő vége felé lett igazán idejük kiülni a térre. A tér oldalain is nagy épületek, színház, bank és üzletházak.

A város fellobogózva, mongol és türkmén zászló mindenfelé, épp egy delegációt vártak. Az rejtélyes, hogy a befagyott forgalomban milyen esélyei vannak egy delegációnak a bárhová történő eljutásra.

A toronyházak ejtik zavarba leginkább az embert. Minden országban vannak társadalmi, vagyoni különbségek, de Mongóliáról úgy tudtunk, kifejezetten szegény ország, ahol a szocreál panelházak előtt is jurtákat lát az ember.

És mégis szép számmal emelkednek az ég felé a magas házak és szép számmal vannak színvonalas kávézók és üzletközpontok is. Nincs konkrét tervünk, hogy mi mindent nézzünk meg a hosszú utazás után, de egy irányt mégis kijelöltünk magunknak. Dél felé haladunk, a Dzsingisz kán sugárúton. Hamarosan újabb példájával találkozunk annak, hogy nem minden az, aminek látszik. Egy parkosított tér közepén egy jurta áll, miközben mindenfelé toronyházak magasodnak. Jó példa lehetne a főváros kettősségére, de itt nem erről van szó. Nem állhatjuk meg, hogy ne nézzünk meg közelebbről. Odabent fiatal alternatív művészek alkotnak, egy kiállításra készülve. A sátor tehát nem lakott, csak egy rendezvény erejéig került ide. Erre utal a túloldalán az újabb hatalmas installáció is. Ismét ember nagyságú betűkkel olvashatjuk a piros Ulaanbaatar szöveget.

Nem messze innen, a város központi terének szegletében egy kis épület húzódik. Nem hívja fel magára a figyelmet semmivel, de az utazó hamar beigazolódó megérzése, hogy itt bizony turisztikai információs irodát talál. Betérünk, hiszen minden tájékoztatásra nyitottak vagyunk. Az iroda szerény kínálattal várja a turistákat. Néhány általános prospektus és várostérkép, nagyjából ebben merül ki a tájékoztatás. Az utazásra készülődés alatt is éreztük, hogy nem minden téren fejlett a turizmus errefelé. A foglalási rendszerek nem igazán működnek, vagy csak nem sokkal az utazás előtt van esély bármit is foglalni.

A turisztikai irodában még megtudjuk azt is, pontosan mi ellen tüntetnek a téren. Mindenesetre már van helyi térképünk, megjelölve az érdemleges látnivalók. Más turistával nem találkoztunk és a városban is ritkán botlik az ember idegenekbe. Mongóliába nem utaznak sokan. Éves szinten félmillió külföldi vendég érkezik és ez alig emelkedett az elmúlt másfél évtizedben. Ez a forgalom megegyezik Csongrád–Csanád megye külföldi vendégforgalmával vagy ugyanakkora, mint Bükfürdő éves forgalma. Így nézve tényleg csekély a külföldi turisták száma ebben a hatalmas országban. De ha az egy lakosra jutó turisták számát nézzük, akkor Mongólia egy szinten van Oroszországgal, Argentínával és Romániával is. Még érdekesebb a helyzet, ha az egy lakosra jutó turizmusból származó bevételeket vizsgáljuk. Ezen a listán azonos helyen áll az ország Egyiptommal, Horvátországgal és Ciprussal. Mennyi mutató, mennyi lehetőség az elemzésre! Mindegyik adat elgondolkodtató.

A Mongóliába érkező turisták többsége Ázsiából jön. Egyharmaduk Kínából, de sokan érkeznek Oroszországból, valamint Dél-Koreából és Japánból is.

Séta közben úgy érezzük, hogy nem kell aggódnunk, ha megéhezünk. Több kifőzdével, kisebb gyorsétteremmel, falatozóval találkozunk, ahol a legkülönbözőbb kínálat vár. De korán van még, így inkább egy élelmiszerboltban kezdjük az ismerkedést a helyi árukkal. Bár a feliratok nem sokat segítenek, a portálok kialakítása pontosan tájékoztatja az idegent. Utazásunk alatt azt tapasztaltuk, hogy Mongóliában gyakori az olyan szupermarket, amelyik az édességekről szól. Csokoládék, rágcsálni valók, de főleg cukorkák. Az első boltunk is egy ilyen hely lett. Végre nem az Európában megszokott, állandó márkákkal találkoztunk! Errefelé a helyi édességek mellett többségben a kínai és a japán termékek érhetők el. Sort is kerítünk az első ajándékok vásárlásra. A táska megtelik finomságokkal.

Feltesszük magunknak a kérdést, meddig sétáljunk dél felé, a hegyek irányába. Azok ugyan egészen kint vannak, de a látványuk feldobja a városképet, ahogy közeledünk. És mivel a hegyvidék északi oldala néz a város felé, végre nem csak sivatagi tájat látunk, hanem erdőket is.

A dilemmát az okozza, hogy a reptér felől a városba érkezve egy érdekes szoborcsoportot láttunk, de tudjuk, hogy kissé messze van a belvárostól, mi pedig egyre fáradtabbak vagyunk. Aztán ahogy újabb és újabb háztömböket hagyunk el, egyre határozottabbá válik az a szándékunk, hogy most már csak megnézzük a karavánt. Az alkotás ugyanis egy áruval megrakott tevekaravánt ábrázol, utalva a város, az ország és az egész térség ősi hagyományaira.

Innen már visszafelé fordulunk, elérkeztünk a város peremére. Ezt gondoltuk ekkor. Másnap kiderült, messze vagyunk ettől, dél felé még terjedelmes városrészek terülnek el, amelyek egy része ránk is várt. Három kilométer gyaloglás vissza a szállásunkra. Ahol lehet, letérünk a sugárútról. Egy parkba fordulunk, ahol újra rengeteg gyerekkel találkozunk. Modern játszóterek, ugrálók, gördeszkapálya, korszerű mosdóépület. És a legkülönbözőbb facsemeték, részletes leírással. A park túlsó felétől nem messze egy történelmi épület, Csoijin láma temploma.

Még korán van, de mivel klasszikus étteremre nem vágyunk és ebből nem is sokat láttunk a városban, nem halogatjuk a vacsorát. Egy mellékutcában egy bódéban keleties hangulatú gyorsétterem. Nem derül ki, hogy mongol, kínai vagy más ételeket kínálnak, de betérünk kalandvágyból. Csak képek alapján tudunk választani, mert a mongol és kínai felirat mellett nincs más.

Első találkozásunk Mongóliában a keleti konyhával jól sikerült. Semmi túlzottan egzotikus íz, semmi furcsaság. Zöldséges tészták, gazdagon. Viszonylag kevés a rutinom az evőpálcikával, de az ember kénytelen hamar megtanulni a használatát. Büszkeségből nem kérek segítséget, így a falatok többségének beemelése tovább tart a megszokottnál. De legalább többet tud pihenni közben a gyomrom. Slow food másként. A kiszolgáló lány unott, kedvetlen, ám hamar előkerül a főnök is, aki jóval kedvesebben veszi át a lány helyét. A tulajdonosi tudat elegendő szolgálatkészséggel párosul, különösen amiatt, hogy látja, messzi földről érkeztünk. Keleten járunk, így nem tudhatjuk, milyen az ok-okozati összefüggés a két tény között.

A mongóliai történet folytatása hamarosan. Elindulunk vidékre, a hegyek közé és a sztyeppék világába.