Megérkeztünk Mongóliába

Ülök a repülőgépen hazafelé és azon gondolkozom, milyen szerencsés vagyok, hogy 10-12 óra alatt eljuthatok Mongóliából Budapestre. De rögtön eszembe jut az is, vajon nem lenne-e sokkal nagyobb kaland lóháton hazajönni. Ahogy az általunk tatároknak nevezett mongolok tették, közel 800 éve. Akkor még kevésbé számított az idő, sokkal inkább a tér. A tér, amiért minden időszakban népek vetélkedtek. És vetélkednek ma is. Ezért van az, hogy hiába húzunk egyenes vonalat, pontosabban a legrövidebb vonalat* a két város között, nem ez a repülésünk útvonala.

* A gömbfelületet a térképeken síkban ábrázolják. Ezért egy térkép mindig torzít valahol. Ha egy térképen egyenes vonalat húzunk, az az esetek többségében nem fog egybeesni a valódi legrövidebb távolsággal. Ezért egy térképen a legrövidebb útvonalat általában ferdében látjuk. Szerencsére a légi közlekedésben nincs helye a tévedésnek, a repülőgépek alapvetően mindig a valóban legrövidebb útvonalra törekszenek. Ezt a legrövidebb vonalat hívjuk a gömbfelületen ortodromnak.

A síkban ábrázolt Föld másnak látszik, mint a gömbi valóság. Igaz ez a távolságmérésre és igaz a méretekre is. A vetületek torzítanak. Erről bővebben egy másik bejegyzésben olvashattok.

A repülőgépünk jókora kerülőt tesz észak felé. Ki kell kerülnünk Ukrajna és Belorusz légterét és csak a balti államok felett fordulunk délnek. Így viszont újra elrepültünk Mongólia felett, ahol az elmúlt egy hetet töltöttük. Mert Pekingben szállunk át, onnan repültünk vissza Mongóliába.

De hogy kerül a magyar ember Mongóliába? Idő (és a megfelelő hozzáértés) hiányában nem lóháton. Egyetemi oktatóként egy partnerintézményt látogattunk meg, ahol egyebek mellett további együttműködésekről kellett tárgyalnunk, de lehetőséget kaptunk arra is, hogy egyetemi hallgatókkal találkozzunk – annak ellenére, hogy már ott is véget ért a félév.

Szerencsések vagyunk. Geográfusként is, a turizmussal foglalkozó kutatóként is. Nekünk ugyanis nem csak a hivatalos program a hivatalos. Számunkra azon túl is munka van. Ami sokak szemében szabadidőnek látszik. Az a tervünk, hogy nekivágjunk a mongol vidéknek. Bepillantsunk a valóban végtelen sztyeppék világába és megnézzük, hogyan élnek manapság a mongolok. Aztán a frissen szerzett tapasztalatainkat hazahozzuk és megosszuk másokkal is. Mélyebben mint egy egyszerű utazó.

Már az utazás tervezésének kezdeti szakaszában felmerült egy komoly kérdés. Mikor menjen az ember Mongóliába. Errefelé ez sokkal fontosabb felvetés, mint máshol a világban. Az ázsiai kontinens legbelső térségébe utazunk, ahol a távoli tengereknek alig van hatásuk az éghajlatra. Tehát nem csillapítja semmi a hőmérsékletet, sem nyáron, sem télen. És a két évszak között kevés átmenet van. Így aztán a nálunk tavaszinak tartott hónapokban errefelé még elég nagy mínuszok uralkodnak. Nagyon nagyok. Április-májusban még nem ritka, hogy a napi csúcs 0 fok alatt van! És semmi havazás, semmi fehér táj. Szárazság télen is. Így az évnek ez a fele kiesett. Csillapítás viszont nyáron sincs. Nem enyhít óceán, és nincsenek felhők sem. Így az egekbe szökhet a hőmérséklet. Valljuk be azért, a nyár ellen ennél sokkal inkább szólt a nyári szünet, amikor senkit nem találtunk volna az egyetemen.

Közeledett a repülőgép a Gobi-sivatag felett. Süllyedés közben egyre jobban kivehetőnek kellett volna lennie a tájnak. Ez a táj azonban meglehetősen homogén, legalábbis fentről. A sivatagi és félsivatagi formák a magasból alig érzékelhetőek, valójában csak a felszín árnyalatai váltakoznak. De a geográfusnak éppen ez az izgalmas a végtelen pusztaságban. És egy kis felkészüléssel vagy a geográfus által átadott lelkesedéssel bárki más számára is átérezhető a Természettel való találkozás varázslata.

„Itt vagyunk Mongóliában” – hangzott el a szánkból az egy hét során számos alkalommal. Mert nekünk is nehezen hihető, hogy eljutottunk ide. Ahol a munka mellett meg akartunk ismerkedni az országgal és annak lakóival is. Szó sem volt arról, hogy látnivalókat keressünk. Ismerkedni akartunk. És ez meg is kezdődött az első pillanatban. Ha egzotikus vidékre utazik az ember, mindig így van. Kapkodjuk a fejünket, mert minden pillanat, minden momentum valami különlegességgel szolgál. Az egyetem munkatársai vártak a Dzsingisz kán repülőtéren.  Ez nem az a repülőtér, amit a térképek jeleznek, ez egy egészen új létesítmény, jóval távolabb a várostól. Mongóliában nem nehéz helyet találni a nagy építkezésekhez. Az ország fél Európa méretű területén 3 millió ember él, és ebből 2 millió a fővárosban. Tehát 1 milliós lakosság osztozik a vidéki területeken. Valahogy ilyen sűrűségben élhettek az őseink is réges-régen.

Robog az autó a város felé. Kihalt autópálya, és amerre a szem ellát, maga a sztyeppe. De semmiképpen ne síkságnak képzeljük el Mongóliát! Az ország legnagyobb része élénk domborzatú táj, többnyire hegyvidékek és dombságok váltogatják egymást. Persze így is megvan a végtelenség érzése, hiszen ott van előttünk a táj. Ahol tényleg nincs semmi! Hát lássuk, mit jelent errefelé a „semmi”.

Az ismeretlenbe az utazó élénken kapkodja a fejét. Minden pillantás új információt hordoz. Még akkor is, ha nem meglepetésként éri, hanem éppen erre számított. Forgalom nélküli autópályán közeledünk a jobbról az utunkat kísérő kopár hegyvidék északi lejtői felé, ahol a világvégével szinte egyenértékű jelentéssel bíró Ulánbátor városa terül el.

A város neve vörös hős, vörös lovagot jelent. Mongolul Улаанбаатар, vagy a hagyományos írással:

Az út mindkét oldalán lovak legelik a sovány füvet. Nincsenek kerítések, birtokhatárok, errefelé a föld nagy része közös használatban van. Mivel igazán sok van belőle. És mivel a három és félmilliós lakosságból 2 millióan a fővárosban élnek, csupán másfél millió mongolnak kell osztoznia a fél Európa méretű területen. Ugye, nem csoda, hogy kevés a konfliktus errefelé!? És a sok maradék helyet lovak és más haszonállatok töltik ki. Már ekkor, az első benyomások idején tudtuk, hogy rengeteg lovat fogunk látni utazásunk során, mégis hosszasan lefoglalták tekintetünket az első állatcsoportok. És egyre izgatottabbak lettünk, amikor az úttól távolabb felfedeztük az igazi jurtákat is! Csak úgy, ott a tájban! Sehol semmi, csak lovak mindenfelé és a fehér sátrak. Lakják-e ezeket? Vagy csak tárolónak használják? Igyekeztünk visszafogottan romantikus elképzelésekkel és várakozásokkal közelíteni a mongol tájhoz, így ezeket a találgatásainkat későbbre hagytuk.

Közben lassan igazi házak is elkezdtek felbukkanni. Szegényes, apró hajlékok, igazolva az országról alkotott további előzetes elképzeléseinket is. Kicsi épületek deszkakerítéssel, a semmi közepén, az udvaron pedig egy jurta. Mindenhol. A házak egyre sűrűbbé váltak, majd egyszer csak elővárossá alakultak. Ulánbátor egy hatalmas lapályban helyezkedik el. Kevés a kilátópont, de közeledve jól kivehető a szinte végtelen kiterjedése.

Itt úgy gondolják, hogy nincs szükség várostervezésre, hiszen hely van bőségesen. Hogy ez mennyire nem így van, azzal perceken belül találkoztunk is. A forgalom elkezdett növekedni és mi kíváncsian vártuk, milyen első benyomást tesz ránk a sztyeppe fővárosa. Laza ipari területek, elhagyott gazdaságok és sűrűsödő lakótelepek váltogatták egymást, majd egyszer csak a forgalom megtorpant. Sok sávnyi autó megállt. Ekkor még azt gondoltuk, nincs szerencsénk, de vendéglátóink rögtön elmesélték, ne reménykedjünk, a közlekedést mindig ez jellemzi. A dugó itt nem esetenként bekövetkező jelenség, hanem folyamatos állapot, ami néha, véletlenül, rövid időre szűnhet csak meg. A következő napokban efelől tényleg megbizonyosodtunk.

Próbáltunk minél több kezdő információmorzsát összecsipegetni a házigazdáinktól. Ezt kicsit nehezítette a hat óra időeltolódás, és az, hogy már közel 24 órája úton voltunk. Egy darabig azt hittem, a többiek nem veszik észre, hogy ismétlődve, de fokozódó intenzitással újra és újra lecsukódik a szemem, ám azután már nem fűztem sok reményt ehhez, és többnyire hagytam, hogy lebukjon a fejem a fűtött autóban.

Igen sokáig tartott az út a szállásunkig. Átvágtunk a belvároson, így képet kaptunk a város többi arcáról is. A szocreál hangulattól a modern felhőkarcolókig, a szegényes állapotoktól a stílusos kávézókig. Az utazó ilyenkor igyekszik általános képet alkotni a városról, de ez nem volt egyszerű. Sokszínű, végletes, kaotikus. Lehetne bárhol a világban. De mégsem. Mert ezernyi jellegzetessége is hordoz magában. Sebaj, ettől még meg lehet szeretni. Vagy éppen ezért. A város főterén jól beazonosítható épületek, de sokkal érdekesebb volt a tömeg, akik láthatóan valami ellen próbáltak fellépni. Nem volt egyértelmű, hogy tüntetésről van-e szó, mert a többség békésen üldögélt a földön. Ezt majd megnézzük közelebbről is!

A szállásunk egy valamikor 1920 és 1980 között épült sorházban volt. A környéken mintha megállt volna az idő. A házsor előtt üzletek, a többségük a régi korszakot idézi, de üde színfoltként egészen hangulatos vendéglátóhelyeket is láttunk. A lépcsőház cseppet sem vonzó, ám a lakásba lépve minden kétségünk elmúlt. Tiszta, világos, szépen felújított, több szobás lakás, remek festményekkel és lakberendezési tárgyakkal dekorálva, amelyek mindegyike a mongol tájhoz kapcsolódott. A berendezés szüleink, nagyszüleink bútorainak rokona. Nagy terek, kényelmes bútorok, csak a beüvegezett erkélyek szilárdságát nem éreztük. Így ezeket kerültük is az itt töltött napok során.

A következő posztban folytatjuk, egyelőre még Ulánbátorban.

Addig is találkozunk 2025. november 11-én, kedden 18 órakor:

Dzsingisz kán nyomában a mongol sztyeppén

Kodolányi János Egyetem

Budapest, XI. Prielle Kornélia utca 47-49.