Szatmári hangulatok

Ha többször ugyanabban az évszakban, hasonló időjárási körülmények között utazunk egy tájra, hajlamosak vagyunk az általunk átélt időjárást is állandónak gondolni ott. Ugye, milyen nehezen tudjuk magunk elé idézni a telet egy dél-olaszországi kis faluban? Mert ott csak a nyári tűző napsütés fogd mindig. Persze, nem a magunkfajtát. Ezért ez a példa nem is jó. Mert ki akarna a legnagyobb hőség idején Olaszországba utazni?

Napfürdő és hűsölés egyben a Ligur-tenger partján, a Cinque Terre egyik falujában

Indul az evezős túra a tengeri barlangokhoz a Költők öblében

Az öböl neve is Frissítő. A hidegvizes források strandja Campaniában.

Lássunk inkább más példákat. Ha csak síelni jársz a hegyekbe, akkor nem lesz tapasztalatod arról, milyen zöld ott a táj és milyen hangulata van nyáron a legelő vadvirágainak. Vagy Lappföldön sem a tundravirágzással kapcsolod össze a tájat, ha télen jársz arra sarkifényt nézni.

Most itt ülünk, egy kis szatmári faluban, a Szamos ma reggel lekaszált töltése mellett, ahol a gólyák éppen felfedezik a hűs járataikból elő-előbujkáló rágcsálókat, míg a gólyákat házigazdáink rövid lábú kutyái próbálják – teljesen sikertelenül – elkapni, így azok nem is sokat törődnek a négylábúkkal.

Nyár van, annak is a legmelegebb időszaka. A Kárpát-medence középső részén hiába a június a legcsapadékosabb hónap, egyúttal ekkor tud lenni a legnagyobb hőség is. Este érkeztünk a négy folyó vidékére, de még ekkor sem ösztönzött minket semmi az intenzív mozgásra. Ahogy közeledtünk ehhez a vidékhez, lassan átalakult a táj és valami nehezen magyarázható egyedi arcot vett fel. Az Alföldön mindenfelé hatalmas szántók, melyeket végtelenbe nyúló fasorok törnek meg. De itt mégis valahogy más érzése van az embernek.

Vajon ki tudja, hogy mi az a tritikálé? Az ember búzánk nézné, de nem az. A búza és a rozs keresztezéséből létrehozott, azok jó tulajdonságit ötvöző gabona.

De nem csupán szántó és erdő, hanem gyümölcsösök is. Rendezetten vagy kissé öregesen. Főleg alma, de szilvával és dióval is bőségesen lehet találkozni (ők az öregesebbek), mint ahogy barackkal, meggyel és körtével is.

Nemsoká elmeséljük, miféle gyümölcsösök ezek.  

Újonnan telepített gyümölcsfák

Ősgyümölcsös

Ahogy elhagyjuk a gyorsforgalmi utat, a falvak is feltárulnak.

A falvak és azok lakóinak különös históriáiról szintén lesz még szó a későbbi bejegyzésekben.

A határban és a házak között mindenhol ott vannak a gyümölcsösök, ahogy más tájon sehol. Ezúttal kompon érkeztünk Szatmárba. Vagy elérjük az utolsót, vagy nem. De ki akarna sietni? Nem menetrendről van szó. Ha meglátnak a túlpartról, átjönnek értünk. Ha mégsem jár már a komp, akkor sem nagy a kerülő.

A komp még járt. Nem sokkal vagyunk lejjebb a Szamoson, mint ahol Petőfi megénekelte a pihenő, kikötött kompot, a kurta kocsma szomszédságáben. Nem csak a folyók vidéke ez, hanem az íróké, költőké is.

Erről is mesélünk még később. Petőfiről, Kölcseyről, Móriczról, Végh Antalról…

Ugye, más is úgy van ezzel? A legtöbb képről beugrik valamelyik költőnk egy-egy sora.

Petőfi fája a Túr mentén

A komp a túlparton, éppen indul felénk. Sehol a gépek zaja, a láncok is csak alig észrevehetően csörrennek.

Mert a Szamos még itt, a torkolata közelében is gyors folyó. A komp pedig egyike a mára már igencsak megfogyatkozott köteles kompoknak. Hiszen nem kell ahhoz külső erő, hogy átkeljük egy folyón. Ha hozzáerősítjük a hajót a keresztbe kifeszített kötélhez, akkor a hajó, azaz a komp vízzel bezárt szögével tudjuk szabályozni, merre menjünk. Azaz merre sodorjon a víz.

Lefelé nem tud, hiszen ki vagyunk kötve a kötélhez. De az egyik vagy másik végét jobban sodorja, aminek az a következménye, hogy szépen lassan az egyik parttól a másikig sodródik a járgány. Földrajz és fizika. Egyiktől sem kell félni. Visszafelé a másik végét kell leereszteni és máris indul vissza, a fedélzeten már velünk. Közben a Szamos sűrű galériaerdőkkel szegélyezett, érintetlennek látszó partjai és maga a folyó azonnal visszarepítik az embert, térben, időben egyaránt.

De nem csak vissza, előre is ugrunk. Ha Szatmár-Bereg, akkor vízitúrázás. Tisza, Szamos, Túr, Kraszna, Szenke. ÉS ezek holtágai, mellékágai.

Egykor egy szépkorú vízitúrázó mesterünk tanította, hogy minden túrára vigyünk magunkkal szemöldökcsipeszt. – Azt ugyan miért? – kérdeztük. Józsi bácsi huncut szeméhez megérkezett sejtelmes mosolya és jött a válasza: – Mert ha nem vesszük észre a vízen a köteles komp drótkötelét és az éppen belóg fölénk, akkor a csipesszel lehet kiszedegetni a drótdarabokat a nyakunkból. Hatalmas derültség fogadta a bölcs tanácsot, de nem jött meg a kedvünk a csipesz használatához. Ezért azóta kifejezetten résen vagyunk, ha köteles komphoz közeledünk egy vízitúrán.

Itt ülünk tehát a rekkenő hőségben és élvezzük. Mert a vendégház vályogból épült, ezért nem fog egykönnyen felmelegedni.

És a Szamos is nyújt egy kis enyhet a környezetének. Mert végre lelassulhatunk, ez a vidék minden részletével alkalmas erre. És mert tudjuk, hogy nincs messze a Tisza-part és az általunk kihirdetett, olasz módi szerinti szieszta után oda tervezünk lemenni. A homokpadra, a vízitúrázók kedvelt pihenőhelyére. Ahol a lapos parton nincs növényzet, így könnyen ki lehet kötni és a strandolást sem zavarja semmi. A hegyek közül kiérő folyó Magyarországra érkezve még lerak némi kavicsot, de azután már csak homokos kanyarulatai vannak.

A tivadari az egyik legnépszerűbb strand a Felső-Tisza mentén. Ezúttal elkerültük. 

Palaj. Mögötte a folyó, rekord alacsony vízállással és 28 fokosan.

Szinte privát strandunk van. Négy nap alatt csak egyetlen kis csapat vízitúrázót láttunk.

A tudomány ezeket övzátonynak nevezi, az itteniek a sajátjukat pedig palajnak. Mert Szatmár tele van a saját szavaival. Nyilván sok-sok keveredéssel, az erdélyi, a sváb és más tájegységekből érkezve, és néhányukat a népmesékből is ismerhetjük. Itt viszont gyakori részei a beszélgetéseknek. Csak néhány ízes példa:  

spór, ler (sparhelt), ót (aztán), pacuha, furik (talicska), lóca (utcai pad), pulya (gyerek), ’tinálatok megyek’, cula, feszt (folyton), cinke (a dödölle keleti rokona), otthol, jösztök, mensz, kellesz lenni, kelletett, kucu, tanál, szütyő, lehet lesz, nyíg, oszt (aztán), talu (toll)…

Pulyák a vízben 

Tombol a hőség. Este és éjjel a madarak hallgatnak, de most újra dalolásba kezdtek. A faluban alig látni autót, szinte csak az aratás munkagépei jönnek–mennek. Ők hangosak ugyan, mégsem zavaró a dübörgésük. Mert hozzátartoznak a tájhoz. Sokat kell dolgozni, hogy kerüljön mindenki asztalára élelem. És nem a por marad utánuk, sokkal inkább a friss széna illata.

Ráérünk. Lelassultunk. Mezítlábasok lettünk. Szemlélődünk.

De vajon miért varázsolja el Szatmár (és testvére, a Tisza északi oldalán elhelyezkedő Bereg) azt a látogatót, akinek évtizedek óta van kötődése ehhez a vidékhez, és igazából semmi újdonságot nem nyújt számára? Mondhatnánk, hogy éppen ezért. Mi köti a geográfust a tájhoz? Miért más számára ez a vidék, mint a többi, a nagyvilág által kevésbé ismert, legfőképpen kevésbé látogatott tájegység? Ez az alig 600 négyzetkilométernyi táj. Ami tovább tagolódik olyan kedves hangzású kistájakra, mint a Szamoshát, az Erdőhát, a Szatmári-Tiszahát, a Szamosköz, a Túrhát.

Erről lesz szó a következő bejegyzésben.

És hogy a bevezető fonalát se eresszük. A táj és az ott többször tapasztalt időjárás a fejünkben összekapcsolódik. Ha Szatmár, akkor a nyári hőség. Pedig milyen más lehet kora tavasszal, az őszi munkák vége felé, vagy a téli fagyok idején. Sok nyári kincse olyankor hiányzik, ám van helyettük ezernyi más felfedezni való.

Jutalom az Olvasónak.

Hol is járunk, amikor Szatmár-Beregben járunk!?