Salento, a csizma sarka

Már napok óta Pugliában utaztunk. Az első napokról itt olvashattok.

Elindultunk tovább dél felé. Ahol még szárazabb a táj, sokkal vénebbek az olajfák és még vadabbak a sziklás partok.

De hosszú az út. Nem elég a bámészkodás, még a vidék históriája is véges, hiába is kalandoztak erre görögök, normannok, svábok, spanyolok, franciák. Így hát az olasz muzsika felé fordultunk. Egyre pörögtek az olasz slágerek, akár tudtuk a szövegét, akár nem. Aztán az újra reflektorfénybe került Ciao Bella! került sorra. Ehhez már szöveget is osztottunk, így mindenki tudta, ha nem is énekelni, de legalább megpróbálni…

Búcsút kellett venni a szállásunktól, ahol a trullo volt a hálószobánk.

Nem sokat autóztunk, máris várt minket egy kevésbé ismert kisváros. Sok társához hasonlóan ez is egy magaslatra épült, a Murgia alacsony hegyvidékének peremén. A város még éppen, hogy ébredezett. Nem terveztünk sokáig időzni, csak a változatosság kedvéért látogattunk ide. Vidám sétát tettünk a szűk sikátorok között, ahol vagy valamilyen műemlékbe vagy igen stílusos éttermekbe botlottunk, nem is beszélve a város messze földön híres hústermékeiről.

Még korán volt, nem hogy az ebédhez, de még a kávézáshoz is. A hangulatos éttermek miatt mégis megálltunk kicsit. Nem lehetett nem kipróbálni az asztalokat, legalább egy fél perc erejéig.

Az itt lakók hasonlóan büszkék a város múltjára, mint bárhol a világon. Arra is figyelnek, hogy minél többen megismerjék azt. Szinte minden sarkon találkoztunk valamilyen leírással, mesével, elbeszéléssel. Mint ahogy takaros kis utcai udvarokkal is. Errefelé nem kell félni attól, hogy bármi kár érné a kitett növényeket. Sem a fagy, sem az idegenek nem vetemednek ilyesmire.

Az átutazók csak bolondozni állnak meg némelyik kapualjnál.

Ostuni sokak által ismert város. Nem lehetett kihagyni. A szomszéd várost viszont kihagytuk. Egy szimpatikus díjnyertes étterem lett volna a legfőbb célunk ott, ahol korábban még a tulajdonossal is sikerült összeismerkedni. Azonban ők éppen zárva tartottak. Így maradt a hegyvidék peremén fekvő fehér város. A házak útvesztőjében igyekeztünk elveszni. Csak hogy minél több rejtett szegletbe botoljunk. Hófehér lépcsőkbe, vidám kopogtatókba, színes ajtókba vagy egyszerűen csak tarka virágokba.

A jó hangulat kitartott. Már egymást is fotóztuk, hogy még több életet leheljünk a nem túl forgalmas kis utcácskákba. Aztán viszonylag hirtelen kezdett erőt venni mindenkin, hogy ki kellene próbálni egy vendéglátó egységet. Elsőre cukrászdák merültek fel, ám végül egy korábbról már ismert étteremben kötöttünk ki. Még soha nem volt szerencsénk fedett, belső teret találni, ezúttal is az utcai asztaloknál kaptunk helyet. (Lehet, hogy nincs belső helyük?) Ennek is megvolt a hangulata.

Ismét mennyei falatokban volt részünk! Mondanám, hogy a magam részéről különösen. De ezt mindenki kétkedéssel fogadta. Az étlapon egy különösen ajánlott tétel szerepelt, valamilyen hideg zöldségleves. Az elhatározásom szilárd volt. Így az sem ingatott meg, amikor a felszolgáló rákérdezett, biztosan azt kérem-e, és nekilátott az étel néhány hátrányát felemlegetni. Mondtam neki, marad. Aztán amikor megláttuk a tányért, mindannyian mosolyra fakadtunk. És ez még az enyhébbik kifejezés. Még most, több nap elteltével is nagy nevetés tárgya, hogy én tulajdonképpen egy salátalében úszkáló zöldségkupacot kaptam. Hideg olajos-ecetes lé, benne hagyma, paradicsom, meg még ki tudja, mi minden. Azóta sem hiszik el, hogy finom volt. Persze, messze nem laktam jól vele, de ehető volt, és semmi szélsőséges ízvilággal nem találkoztam.

Nem siettünk. Ezúttal megbeszélt időre vártak minket a közelben, egy masseriában, ahol évezredek óta olajtermeléssel foglalkoznak. A lassú ebéd után is maradt még időnk, így cukrászdák keresésébe fogtunk. Ki a kávéját kereste, ki pedig a süteményét. A többség mindkettőt. A Piazza della Libertán bőségesen akadt választék, még ha lassan is sikerült eldöntenünk, hová húzódjunk be a továbbutazás előtt.

Sokszor kerestük már azokat a pontokat, ahonnan a város a tökéletes arcát mutatja. Ugyanis szinte teljesen körbeveszik az olívaerdők, és azokból magasodik ki a fehér falaival. Ezúttal nem vesződtünk a tökéletesség keresésével. Magunk mögött hagytuk a várost, hogy elvesszünk az olívák erdejében.

Helyi vezetőt fogadtunk, hogy meséljen a vidék történetéről és az olajkészítés évezredes hagyományairól. Először magukkal a fákkal ismerkedtünk. A szüret közeledte miatt nem tudtunk nagyokat barangolni a fák között, ám így is fennkölt hangulatban volt részünk a vén törzsek tengerében.

A birtokon a föld alatti termekben megmutatták a préselés eszközeit és a munkások hétköznapjait. Aztán meginvitálták a csapatot egy nem is olyan kicsi kóstolóra. Mert nem csak egyféle olívaolaj létezik. Sorra csepegtették a különféle mintákat, hogy találjunk különbséget közöttük. Jó móka volt gyorsan szakértővé válni. Pugliában ez sem lehetetlen, főleg, ha efféle helyekre cseppen az ember túra közben.

Hosszú út várt még ránk az új szállásunkig, ami egy valódi városi szálloda. Ez ellen sem volt kifogásunk, különösen azért, mert az üdülőváros már jócskán kihalt ebben a hónapban. Így bajosan találtunk volna nyitva tartó éttermet a hotel saját egységén kívül. Ahol meglehetősen visszafogott volt a hangulat. Nyoma sem volt a déli temperamentumnak. Talán azért, mert többségében északi vendégek töltötték itt napjaikat. Igyekeztünk visszafogottak lenni a remek vacsora közben. Hogy sikerült-e, azt csak a többi vendég vagy a személyzet tudta volna megmondani. Este még egy kis séta is belefért. Kíváncsiak voltunk, mennyire kihalt a városka. Van-e nyitva bármi, és egyáltalán, milyen a tengerparti este október közepén.

Reggel felfedezőútra indultunk. Semmi városnézés, semmi szokásos kötelező program. Élménykeresés, egy kis irányítással. Az első megálló, pár perc autózás után, egy sziklás öbölnél volt. A nyílt tenger felől egykori kőfejtés nyomai. A többé-kevésbé szabályos sziklamélyedésekben mindenkiből előjött a gyerek. Másztunk, ugrottunk, tocsogtunk és legfőképpen fényképeztünk. A kemény kőzetek mellett itt már felbukkan a homokkő is, ami újabb csodákat jelent. Geográfusként jó látni azt, hogy másokat is így magával ragad a természet gazdag formakincse!

A tenger hullámzott, így túlzottan nem kívánkoztunk közel menni hozzá. A parton azonban apró felfedezők lehettünk. Ki-ki ment a dolgára, ücsörgött és bámulta a tengert, napozott, kavicsokat gyűjtött vagy kereste a tökéletes fotópozíciót.

Kihoztuk a legtöbbet a partból. Ám csak egy percre szálltunk járműre. Ennek a sziklaformációnak a belső oldala felé vettük az irányt. Ahol a magas partok némileg védik az ott tartózkodókat. Megint borús idő lett, így nem reméltük, hogy strandolás is lesz. Volt, aki le se akart jönni a meredek lépcsőkön. Aztán aki végül lejött, nem bánta meg. Az öböl torkánál lapos, homokos parton bóklászhattunk.

Amíg a többiek is leértek, egy kis alkotásra adtam a fejem. Kavicsokból könnyebb kirakni a Salento feliratot, mint nyár elején a Cinque Terre szöveget rizsszemekből. Ebben bízva álltam neki a feladatnak. Már az első pillanatban látható volt, hogy a tenger nem teljesen ért velem egyet. A hullámok rendre veszélybe sodorták a munkámat. Kétszer meg is semmisült a mű, de szerencsére nem szegte kedvemet, mivel még csak két betű volt meg a feliratból. A hullámok egyre jöttek. Éppen annyira, hogy még értelmét láttam a kihívásnak, de biztos nem lehettem a sikerben. A végén győzelmet jelenthettem, bár a fotómasinát egy töredék másodperccel később sikerült előkapnom, mint ahogy a pusztítás megérkezett.

És mivel egyre jobb idő lett, sikerült rávenni többeket is, hogy beússzunk a kristálytiszta vízbe. Nem is beszélve az egyik kedvenc barlangunkról. (Mindegyik kedvenc!) Sorra érkeztünk a mélyedésbe, ahonnan hasonlóan elbűvölő látványt nyújtott az öböl túlsó partja, a pusztuló sziklaalakzatokkal.

A többiek már távoztak a barlang mélyéről, a geográfusnak ott kellett maradnia. Még néhány nézőpont, még néhány kép, a hangulat beszippantása, a kőzetek és a tenger találkozásának csodálata.

A természet után egy kis városi hangulat következett. Megint nem mentünk messzire, és nem is a városközpontba, hanem a kikötőbe. Rég élveztünk gaszto-élményeket, úgyhogy beültünk egy kávéra, de főleg süteményre.

És nem lenne teljes a salentói kép, ha nem néznénk meg a másik oldalt is. Nyugaton, a Tarantói-öböl felől nyoma sincs szikláknak: csak a lapos, homokos tengerpart mindenfelé. Őrtornyok itt is vigyázzák a vidéket, ám a finom homokot néhol már a Maldív-szigetekhez hasonlítják. Van, akit ez a marketing-fogás bűvölettel tölt el. A magamfajta geográfus azonban átlát a szitán. Homok, tenger, szerencsés esetben napsütés. Ennyi a hasonlóság.

Bár nem volt rossz idő, de az sem volt egyértelmű, hogy strandidő lenne. Próbálkoztunk mindannyian a fürdéssel, de térdnél tovább senki nem merészkedett. Októberben ez sem rossz.

Így hát a parton kellett foglalatosság után nézni. A védett dűnéken különleges élővilág terjeszkedett. A dombok tövében pedig kisebb-nagyobb köveket hordott össze a tenger. Nem is kellett sokáig várni, mígnem toronyépítés-kihívás vette kezdetét.

És még mindig nem volt vége a napnak. Bár a fények már késő délutánt jeleztek, minket még várt egy újabb hangulatos kisváros. Itt ugyan már nem fehérek a házak, azonban a történelmi hangulat hasonlóképpen garantált. Különösen azért, mert réges-régen, amikor az olívát még nem ettük ilyen lelkesen, akkor az olaját itt tették hajókra, hogy a kontinens minden részébe elvigyék, világítási célból.

A napnyugta előtti utolsó pillanatokban érkeztünk meg a városba. Nagy dilemma volt, hogy vajon a még éppen hogy nyitva tartó halpiacon nézzünk bőséges, de mindenképpen különleges vacsora után, vagy inkább csípjük el a Nap utolsó sugarait, amint lebuknak Calabria vidékei felé, az öböl túloldalán. Szerencsére gyorsan meg tudtuk osztani erőinket. A magam részéről a tengeri herkentyűk fogyasztásánál vonzóbb volt a fényekkel való játék. Ketten vágtunk neki a városnak, lóhalálában. Éppen az utolsó pillanatban érkeztünk a megfelelő helyre, hogy csináljunk egy-két képet napnyugat felé. Aztán pedig ha már ott voltunk, tettünk egy sétát az eredetileg szigeten épült óvárosban, ügyesen elkerülve a turisták ösvényeit. Itt ugyanis még van élet októberben is, és rengeteg tarka üzlet kínálja portékáit. De egy utcával arrébb a teljes csend és a helybeliek fogadják a felfedező kedvűeket. Ég és föld.

Közben már a mi szemeink is kezdtek kopogni az éhségtől, így rohamléptekben visszatértünk a többiekhez, a halpiacra. Van ugyan számtalan étterem a városban, de azok túlzottan a tömegturisták igényeire lettek szabva. Mi pedig mindig az egyedit, a helyi hangulatúakat keressük. Hát, a halpiac kifőzdéi éppen ilyenek.

Alig kapták meg a többiek a megrendelt ételeket, így sok mindenről nem maradtunk le. A frissességet úgy garantálják, hogy az ember maga választhatja ki a nyersanyagot a pulton, abból készítik el utána a mennyei (kinézetű) adagokat. A helyi séf meglehetősen temperamentumos. Mesélték a többiek, hogy komoly káromkodás-áradatban is volt részük, bár annak okait nem tudták meg. Nekünk is udvarolni kellett, hogy kiszolgáljanak. Különösen engem, aki nem lelkesedik a tengeri falatokért.

A vacsora után pedig újra nekiindultunk. Hiszen a többség még nem látta az óvárost. De ezúttal már árubeszerzési céljaink is voltak. Estére ugyanis azt terveztük, hogy felmegyünk a szálloda tetőteraszára, ahol a medence hőmérséklete ugyan már nem annyira vonzó ilyenkor, azonban a hangulat megér néhány üveg pugliai vörösbort.

Nem mondhatjuk, hogy elfecséreljük az időt az utazásainkon. Alig pislog az ember kettőt, máris újra reggel van és újabb kíméletes kalandok várnak. Másnap egy másik tengerparti szakaszhoz indultunk, egészen közel a csizma sarka hegyéhez. Egy másik kedvenc sziklás öblünket egy látványos, a parttal párhuzamosan haladó túraösvényen közelítjük meg.

Jobbról kertek, olívaligetek, kaktuszok, balról sziklák és mögöttük a mélyben a tenger.

Nem kifejezetten nehéz útvonal, könnyű a haladás. Igen ám, de van egy kis letérő. Hiába tudjuk, hogy megéri, meg kell szenvedni érte. Meredek lépcsők vezetnek lefelé, majd bujkálni is kell egy kicsit, hogy elérjük a hatalmas méretű, egykor a tenger által kialakított, ám ma már a vízszintnél közel 20 méterrel magasabban tátongó barlangokat.

Különleges menedékek lehettek ezek az ősember számára. Rengeteg leletet találtak itt, de ma is meg lehetne pihenni egy sátorral a nyílások előterében. Felejthetetlen élmény lehet innen szemlélni a napfelkeltét!

Közben egy cica is mellénk szegődött. Nagyon barátságos, amolyan helyi túravezetőnek kínálkozik.