Salento, a csizma sarka

Frissítve: nov. 1.

Elindultunk tovább dél felé. Ahol még szárazabb a táj, sokkal vénebbek az olajfák, és még vadabbak a sziklás partok.

De hosszú az út. Nem elég a bámészkodás, még a vidék históriája is véges, hiába is kalandoztak erre görögök, normannok, svábok, spanyolok, franciák. Így hát az olasz muzsika felé fordultunk. Egyre pörögtek az olasz slágerek, akár tudtuk a szövegét, akár nem. Aztán az újra reflektorfénybe került Ciao Bella! került sorra. Ehhez már szöveget is osztottunk, így mindenki tudta, ha nem is énekelni, de legalább megpróbálni…

Továbbra sem kényeztetett el az időjárás. Bár erősen bizakodtunk abban, hogy jobbra fordul, esőre hajló időben indultunk tovább. Búcsút kellett venni a szállásunktól, ahol a trullo volt a hálószobánk.

Útközben is mindvégig az eget kémleltük, illetve néha az időjárás-előrejelzéseket. Mert ameddig a szem ellátott, alacsony felhőzet lepte be a tájat. Nem sokat autóztunk, máris várt minket egy kevésbé ismert kisváros. Sok társához hasonlóan ez is egy magaslatra épült, a Murgia alacsony hegyvidékének peremén. Nem igazán akaródzott kiszállni a buszból, hűvös, szeles idő volt, és a város is éppen, hogy ébredezett még. Nem terveztünk sokáig időzni, csak a változatosság kedvéért látogattunk ide. Vidám sétát tettünk a szűk sikátorok között, ahol vagy valamilyen műemlékbe vagy igen stílusos éttermekbe botlottunk, nem is beszélve a város messze földön híres hústermékeiről.

Bár még korán volt, nem hogy az ebédhez, de még a kávézáshoz is, a hangulatos éttermek miatt mégis megálltunk kicsit. Nem lehetett nem kipróbálni az asztalokat, legalább egy fél perc erejéig.

Az itt lakók hasonlóan büszkék a város múltjára, mint bárhol a világon. Arra is ügyelnek, hogy minél többen megismerjék azt. Szinte minden sarkon találkoztunk valamilyen leírással, mesével, elbeszéléssel. Mint ahogy takaros kis utcai udvarokkal is. Errefelé nem kell félni attól, hogy bármi kár érné a kitett növényeket. Sem a fagy, sem az idegenek nem vetemednek ilyesmire.

És nem volt hiába, hogy annyira vártunk a jobb időt. Volt, aki nem hitt benne, és azt szorgalmazta, hogy megállók nélkül vágtassunk le a messzi délre, ott már egészen biztosan szikrázó napsütésben lesz részünk. Igyekeztünk meggyőzni őket, erre semmi garancia, és útközben sok élményből maradnánk ki. Szerencsére míg a buszra vártunk a találkozási pontnál, percről percre vékonyabb lett a felhőzet, és egyre több helyen kibukkant a kék ég. Győzelemre álltunk.

Ostuni sokak által ismert város. Nem lehetett kihagyni. A szomszéd várost viszont kihagytuk. Egy szimpatikus (díjnyertes) étterem lett volna a legfőbb célunk ott, ahol korábban még a tulajdonossal is sikerült összeismerkedni. Azonban ők éppen zárva tartottak. Így maradt a hegyvidék peremén fekvő fehér város. Viharos szél fogadta itt is a csapatot, ezért igyekeztünk a házak útvesztőjében menedéket lelni. Ahogy azt kell, az egyre feljebb haladás során igyekeztünk eltévedni is kicsit. Csak hogy minél több rejtett szegletbe botoljunk. Hófehér lépcsőkbe, vidám kopogtatókba, színes ajtókba vagy egyszerűen csak színes virágokba.

Szerencsére a jó hangulat a zimankó ellenére is kitartott. Már egymást is fotóztuk, hogy még több életet leheljünk a nem túl forgalmas kis utcácskákba. Aztán viszonylag hirtelen kezdett erőt venni mindenkin, hogy ki kellene próbálni egy vendéglátó egységet. Elsőre cukrászdák merültek fel, ám végül egy korábbról már ismert étteremben kötöttünk ki. Még soha nem volt szerencsénk fedett, belső teret találni, ezúttal is az utcai asztaloknál kaptunk helyet. (Lehet, hogy nincs belső helyük?) Ennek is megvolt a hangulata, különösen úgy, hogy néha elkezdett csapkodni az eső odakint, a fedélen túl. Ismét mennyei falatokban volt részünk! Mondanám, hogy a magam részéről különösen. De ezt mindenki kétkedéssel fogadta. Az étlapon egy különösen ajánlott tétel szerepelt, valamilyen hideg zöldségleves. Az elhatározásom szilárd volt, így az sem ingatott meg, amikor a felszolgáló rákérdezett, biztosan azt kérem-e, és nekilátott az étel néhány hátrányát felemlegetni. Mondtam neki, marad. Aztán amikor megláttuk a tányért, mindannyian mosolyra fakadtunk. És ez még az enyhébbik kifejezés. Még most, több nap elteltével is nagy nevetés tárgya, hogy én tulajdonképpen egy salátalében úszkáló zöldségkupacot kaptam. Hideg olajos-ecetes lé, benne hagyma, paradicsom, meg még ki tudja, mi minden. Azóta sem hiszik el, hogy finom volt. Persze, messze nem laktam jól vele, de ehető volt, és semmi szélsőséges ízvilággal nem találkoztam.

Nem siettünk. Ezúttal megbeszélt időre vártak minket a közelben egy masseriában, ahol évezredek óta olajtermeléssel foglalkoznak. A lassú ebéd után is maradt még időnk, így cukrászdák keresésébe fogtunk. Ki a kávéját kereste, ki pedig a süteményét. A többség mindkettőt. A Piazza della Libertán bőségesen akadt választék, még ha lassan is sikerült eldöntenünk, hová húzódjunk be a továbbutazás előtt.

Sokszor kerestük már azokat a pontokat, ahonnan a város a tökéletes arcát mutatja. Ugyanis szinte teljesen körbeveszik az olívaerdők, és azokból magasodik ki a fehér falaival. Ezúttal nem vesződtünk a tökéletesség keresésével. Magunk mögött hagytuk a várost, hogy elvesszünk az olívák erdejében.

Helyi vezetőt fogadtunk, hogy meséljen a vidék történetéről, különösen az olajkészítés évezredes hagyományairól. Először magukkal a fákkal ismerkedtünk. Az esős idő és a szüret közeledte miatt nem tudtunk nagyokat barangolni a fák között, ám így is fennkölt hangulatban volt részünk a vén törzsek tengerében.

A birtokon megmutatták a föld alatti termekben a préselés eszközeit és a munkások hétköznapjait. Aztán meginvitálták a csapatot egy nem is olyan kicsi kóstolóra. Mert nem csak egyféle olívaolaj létezik. Sorra csepegtették a különféle mintákat, hogy találjunk különbséget közöttük. Jó móka volt gyorsan szakértővé válni. Pugliában ez sem lehetetlen, főleg, ha efféle helyekre cseppen az ember túra közben.

Hosszú út várt még ránk az új szállásunkig, ami egy valódi városi szálloda. Ez ellen sem volt kifogásunk, különösen azért, mert az üdülőváros már jócskán kihalt ebben a hónapban, így bajosan találtunk volna nyitva tartó éttermet a hotel saját egységén kívül. Ahol meglehetősen visszafogott volt a hangulat. Nyoma sem volt a déli temperamentumnak. Talán azért, mert többségében északi vendégek töltötték itt napjaikat. Igyekeztünk visszafogottak lenni a remek vacsora közben. Hogy sikerült-e, azt csak a többi vendég vagy a személyzet tudta volna megmondani. Este még egy kis séta is belefért. Kíváncsiak voltunk, mennyire kihalt a városka. Van-e nyitva bármi, és egyáltalán, milyen a tengerparti este október közepén.

Reggel felfedezőútra indultunk. Semmi városnézés, semmi szokásos kötelező program. Élménykeresés, egy kis irányítással. Az első megálló, pár perc autózás után, egy sziklás öbölnél volt. A nyílt tenger felől egykori kőfejtés nyomai. A többé-kevésbé szabályos sziklamélyedésekben mindenkiből előjött a gyerek. Másztunk, ugrottunk, tocsogtunk és legfőképpen fényképeztünk. A kemény kőzetek mellett itt már felbukkan a homokkő is, ami újabb csodákat jelent. Geográfusként jó látni azt, hogy másokat is így magával ragad a természet formakincse!

A tenger még mindig erősen hullámzott, így túlzottan nem kívánkoztunk közel menni hozzá. A parton azonban apró felfedezők lehettünk. Ki-ki ment a dolgára, ücsörgött és bámulta a tengert, napozott, kavicsokat gyűjtött vagy kereste a tökéletes fotópozíciót.

Kihoztuk a legtöbbet a partból. Ám csak egy percre szálltunk járműre. Ennek a sziklaformációnak a belső oldala felé vettük az irányt. Ahol a magas partok némileg védik az ott tartózkodókat. Megint borús idő lett, így nem reméltük, hogy strandolás is lesz. Volt, aki le se akart jönni a meredek lépcsőkön. Aztán aki végül lejött, nem bánta meg. Az öböl torkánál lapos, homokos parton bóklászhattunk. Amíg a többiek is leértek, egy kis alkotásra adtam a fejem. Kavicsokból könnyebb kirakni a Salento feliratot, mint nyár elején a Cinque Terre szöveget rizsszemekből. Ebben bízva álltam neki a feladatnak. Már az első pillanatban látható volt, hogy a tenger nem ért velem egyet teljesen. A hullámok rendre veszélybe sodorták a munkámat. Kétszer meg is semmisült a mű, de szerencsére nem szegte kedvemet, mivel még csak két betű volt meg a feliratból. De a hullámok egyre jöttek. Éppen annyira, hogy még értelmét láttam a kihívásnak, de biztos nem lehettem a sikerben. A végén győzelmet jelenthettem, bár a fotómasinát egy töredék másodperccel később sikerült előkapnom, mint ahogy a pusztítás megérkezett.

És mivel kisütött kicsit a Nap, sikerült rávenni többeket is, hogy beússzunk a kristálytiszta vízbe. Nem is beszélve az egyik kedvenc barlangunkról. (Mindegyik kedvenc!) Sorra érkeztünk a mélyedésbe, ahonnan hasonlóan elbűvölő látványt nyújtott az öböl túlsó partja, a pusztuló sziklaalakzatokkal.

A többiek már távoztak a barlang mélyéről, a geográfusnak ott kellett maradnia. Még néhány nézőpont, még néhány kép, a hangulat beszippantása, a kőzetek és a tenger találkozásának csodálata. Igen ám, de amikor magam is nekivágtam a visszaúszásnak, fény derült arra, hogy odakint közben eleredt az eső. A többiek menekültek felfelé a buszhoz. A ruháimmal csak annyit tudtak csinálni, hogy a táskába gyömöszölték, a cipőmet pedig lefelé fordították. Szerencsére hamar elállt a zuhé, így nyugodt körülmények között sikerült felöltözni.

A természet után egy kis városi hangulat következett. Megint nem mentünk messzire, és nem is a városközpontba, hanem a kikötőbe. Hol esett, hol nem, úgyhogy itt sem maradt más hátra, mint beülni egy kávéra, de főleg süteményre.

És nem lenne teljes a salentói kép, ha nem néznénk meg a másik oldalt is. Nyugaton, a Tarantói-öböl felől nyoma sincs szikláknak: csak a lapos, homokos tengerpart mindenfelé. Őrtornyok itt is vigyázzák a vidéket, ám a finom homokot néhol már a Maldív-szigetekhez hasonlítják. Van, akit ez a marketing-fogás bűvölettel tölt el. A magamfajta geográfus azonban átlát a szitán. Homok, tenger, szerencsés esetben napsütés. Ennyi a hasonlóság.

Bár javult az idő, nagyon nem volt egyértelmű, hogy strandidő lenne. Próbálkoztunk mindannyian a fürdéssel, de térdnél tovább senki nem merészkedett. Egyáltalán nem volt meleg.

Így hát a parton kellett foglalatosság után nézni. A védett dűnéken különleges élővilág terjeszkedett. A dombok tövében pedig kisebb-nagyobb köveket hordott össze a tenger. Nem is kellett sokáig várni, mígnem toronyépítés-kihívás vette kezdetét.

És még mindig nem volt vége a napnak. Bár a fények már késő délutánt jeleztek, minket még várt egy újabb hangulatos kisváros. Itt ugyan már nem fehérek a házak, azonban a történelmi hangulat hasonlóképpen garantált. Különösen azért, mert réges-régen, amikor az olívát még nem ettük ilyen lelkesen, akkor az olaját itt tették hajókra, hogy a kontinens minden részébe elvigyék, világítási célból. A napnyugta előtti utolsó pillanatokban érkeztünk meg a városba. Nagy dilemma volt, hogy vajon a még éppen hogy nyitva tartó halpiacon nézzünk bőséges, de mindenképpen különleges vacsora után, vagy inkább csípjük el a Nap utolsó sugarait, amint lebuknak Calabria vidékei felé. Szerencsére gyorsan meg tudtuk osztani erőinket. A magam részéről a tengeri herkentyűk fogyasztásánál vonzóbb volt a fényekkel való játék. Ketten vágtunk neki a városnak, lóhalálában. Éppen az utolsó pillanatban érkeztünk a megfelelő helyre, hogy csináljunk egy-két képet napnyugat felé. Aztán pedig ha már ott voltunk, tettünk egy sétát az eredetileg szigeten épült óvárosban, ügyesen elkerülve a turisták ösvényeit. Itt ugyanis még van élet októberben is, és rengeteg tarka üzlet kínálja portékáit. De egy utcával arrébb a teljes csend fogadja a felfedező kedvűeket. Ég és föld.

Közben már a mi szemeink is kezdtek kopogni az éhségtől, így rohamléptekben visszatértünk a többiekhez, a halpiacra. Van ugyan számtalan étterem a városban, de azok túlzottan a tömegturisták igényeire lettek szabva. Mi pedig mindig az egyedit, a helyi hangulatúakat keressük. Hát, a halpiac kifőzdéi éppen ilyenek.

Alig kapták meg a többiek a megrendelt ételeket, így sok mindenről nem maradtunk le. A frissességet úgy garantálják, hogy az ember maga választhatja ki a nyersanyagot a pulton, abból készítik el utána a mennyei (kinézetű) adagokat. A helyi séf meglehetősen temperamentumos. Mesélték a többiek, hogy komoly káromkodás-áradatban is volt részük, bár annak okait nem tudták meg. Nekünk is udvarolni kellett, hogy kiszolgáljanak. Különösen engem, aki nem lelkesedik a tengeri falatokért.

A vacsora után pedig újra nekiindultunk. Hiszen a többség még nem látta az óvárost. De ezúttal már árubeszerzési céljaink is voltak. Estére ugyanis azt terveztük, hogy felmegyünk a szálloda tetőteraszára, ahol a medence hőmérséklete ugyan már nem annyira vonzó ilyenkor, azonban a hangulat megér néhány üveg pugliai vörösbort.

Nem mondhatjuk, hogy elfecséreljük az időt az utazásainkon. Alig pislog az ember kettőt, máris újra reggel van és újabb kíméletes kalandok várnak. Másnap egy másik tengerparti szakaszhoz indultunk, egészen közel a csizma sarka hegyéhez. Egy másik kedvenc sziklás öblünket egy látványos, a parttal párhuzamosan haladó túraösvényen közelítjük meg.

Jobbról kertek, olívaligetek, kaktuszok, balról sziklák és mögöttük a mélyben a tenger.

Nem kifejezetten nehéz útvonal, könnyű a haladás. Igen ám, de van egy kis letérő. Hiába tudjuk, hogy megéri, meg kell szenvedni érte. Meredek lépcsők vezetnek lefelé, majd bujkálni is kell egy kicsit, hogy elérjük a hatalmas méretű, egykor a tenger által kialakított, ám ma már a vízszintnél közel 20 méterrel magasabban tátongó barlangokat.

Különleges menedékek lehettek ezek az ősember számára. Rengeteg leletet találtak itt, de ma is meg lehetne pihenni egy sátorral a nyílások előterében. Felejthetetlen élmény lehet innen szemlélni a napfelkeltét!

Közben egy cica is mellénk szegődött. Nagyon barátságos, amolyan helyi túravezetőnek kínálkozik.

Az ösvényünk továbbra is rendezett. Bár a sziklákon figyelni kell minden lépésre, jobbról kőfalak, mögöttük pedig gondosan tartott kertek. És mindenhol vörös föld. Aztán meg is érkezünk az öbölhöz. Ám bármilyen kíváncsiak is vagyunk rá, sokkal fontosabb egy ital, illetve utána az ebéd. Van aki ezt, van, aki egy kis úszást választ. Vagy egy kis ismerkedést a helyi árussal, aki elmondja, nem csak a kertjéből, hanem úton-útfélen szedte a zöldségeket, gyümölcsöket, amiket árusít.

Nincs meleg, ám itt is barlang várja a tengerbe merészkedőt. A partról nem látszik, egy sziklát megkerülve kell beúszni hozzá. Nem rejtekhely azonban, mivel fentről, a hídról belátni a barlang mélyére.

Leküzdve minden fenntartást a hideggel szemben, viszonylag hamar bemerészkedtem a vízbe. Különösen azért, mert ez ígérkezett ebben az évben az utolsó tengeri csobbanásnak. (Ami két héttel később meg lett cáfolva, mivel október utolsó napjaiban Albániában még volt alkalmam úszni egyet ugyanebben a tengerben, csak az Otrantói-szoros másik oldalán.)

A barlangban tisztán kivehető volt, ahogy kíváncsi halak közelítettek meg többször. És itt is sikerült belefeledkezni a sziklavilágba. Amikor nekiindultam, hogy partot érjek, újra eső fogadott. Szerencsére ez is elállt hamarosan.

Már nem volt messze az újabb fehér város. Igyekszünk változatos programot összerakni, így ezúttal sem kellett a sokadik hasonló településre számítani. A csizma sarka csücskén fekvő kisváros csak a nevében fehér, még egykor a görögök adták neki a nevet. Itt újra sok turista mutatkozik, hiszen kényelmesen, nagy buszokkal is meg lehet közelíteni a helyet. A templomot a pápa szobrával és a világítótornyot.

Késő délutánra jár az idő, amikor elindulunk vissza a szállodába. Messze még a vacsora, ami ma igazán különleges lesz! Ezért még megállunk egy élelmiszerboltnál, egy kis gyorssegélyre. Sajtok, rágcsálni valók, szendvicsek, kinek mi a fogára való.

Az eső közben keményen rákezdi. Szerencsére egy kis időre a szállodába térünk vissza, kései szieszta gyanánt. Ám aztán nekiindulunk Salento belső vidékei felé. Vár minket egy hamisítatlan helyi program. Vacsorázni megyünk, amit kiegészítünk a tarantella egyik helyi változatának, a pizzica zenének és táncnak a tanulásával. Rendkívül kedves helybeliek fogadnak, és még szó sem eshet az ételekről, zenélnek egy kicsit.

Aztán elindulnak a jobbnál jobb falatok, miközben néha zene és tánc fogad, néha pedig mindannyiunkat kiszólítanak, hogy gyakoroljunk. Először csak a lépéseket, aztán az összetettebb formákat is. Később pedig előkerülnek a hangszerek, különösen a csörgődob. Kézről kézre jár. A hagyományőrző zenészek fáradhatatlanul tanítják a helyes ütéseket. NA-PO-LI, ez a ritmus, mit lehet ezen nem érteni? Három ütés, hüvelykujj oldala, hüvelyk és mutatóujj oldala, majd négy ujjhegy. És mindezt követhetetlen tempóban. Hát persze.

De végül a sok fogás és a több üveg bor után már minden ki bátrabb. Ki a táncot, ki a hangszert választja. Elismerően nevetjük ki sokadszorra is a másikat.

A következő napon meg sem próbálunk korán indulni. Újra bőséges reggeli a szállodában, majd lassú kászálódás a buszra. Mára már jobb időt jósoltak, persze, ez sem egyértelmű. Ezúttal észak felé vesszük az irányt. Jobbnál jobb partszakaszok várnak, akár strandidő lesz, akár nem. Elsőként Olaszország legkeletibb pontját érintjük. Világítótorony jelez, nehogy valaki nekimenjen az országnak. Északias szél fúj, valamennyien Norvégiában érezzük magunkat. Esőfelhők jönnek-mennek. Amíg a partról látjuk közeledni, addig nincs is gond, csak reménykedünk, hogy elkerüljenek. Aztán alábbhagy a csapadék, és elkezd javulni az idő.

Látványos sziklás partokat veszünk sorra. Sajnos, nem lehet fürödni a háborgó tengerben, de így is jól szórakozunk! Különösen a többiek, amikor elmesélem nekik, hogy majdnem egy teljes nap után jöttem rá, hogy a fényképezőgépembe reggel nem tettem vissza a memóriakártyát. Így a teleobjektívvel készült képek egyszerűen nem léteznek. Pedig esküszöm, hogy láttuk a 70 km-re fekvő albán partokat!

Újabb partszakasz. Itt nem csak a természet csodái várnak, hanem réges-régi városok maradványai is. Kulturális programra éppen nem vágyik a csapat, így többnyire a függőleges üregekkel barátkozunk.

Annak ellenére, hogy tilos a fürdőzés a beszakadt üregben, nyaranta telt házzal üzemel a „strand”. Most azonban csak a legvakmerőbb turisták merészkednek az egyébként is nehezen megközelíthető medencébe.


Otranto nem csak a szoros, a csaták névadója is. Ennek azonban vajmi kevés nyoma van az óvárosban. Turistacsalogató árus annál több. Ám mi inkább étterem után nézünk. Hosszas tanakodás, és kiderül, a legelső volt a legjobb. Szem-szájnak ingere itt is. Halasoknak és halmenteseknek egyaránt. De legalább ennyire elbűvölt mindenkit – immáron teli hassal – a kis ortodox templom a város közepén, vagy maga a katedrális, a misztikus padlómozaikjaival.

Már csak az utolsó vacsora volt hátra a szállodában, hiszen másnap indultunk haza. Néhány órás autózással még kaptunk egy jó adag Puglia-hangulatot, aztán a repülőgép visszahozott minket a Kárpát-medencébe.

Találkozunk 2023-ban Pugliában!


Ha még több képet nézegetnél,

itt találsz!

20 megtekintés0 hozzászólás

Friss bejegyzések

Az összes megtekintése