Olívák és trullók földjén

Frissítve: okt. 31.

Pugliai utazásunk első napjai

Régi terv volt, hogy csoportosan keljünk útra az olasz csizma sarkára. Errefelé azonban más túrával kell számolni mint Liguriában. Míg a Cinque Terre túra során közeli falvak csodáit fedezzük fel, addig idelent délen kissé nagyobbak a távolságok. Ezért több szállással és mikrobuszos utazással kellett számolnunk. Sorra vettük, mit érdemes átélni errefelé a mediterrán táj szerelmeseinek. Szeretünk különleges, eldugott értékeket megmutatni, ám az is hamar kiderült, nem maradhatnak ki az ismertebb helyek sem. Hiszen azok sem véletlenül lettek népszerűek a turisták tömegei számára. Sokat töprengtünk és szerencsére sikerült ezeket a városkákat is a magunk módján felfedezni és felfedeztetni azokkal, akik velünk jöttek.

Puglia a világ vége. Még az olaszoknak is a messzi dél. Innen nagyobb távolságra van Velence mint Budapesttől. Erről a vidékről az él az emberek fejében, hogy Itália egyik legszegényebb vidéke. De vajon mihez lehet kezdeni ez ilyen szegény vidéken? Lássuk, merre vezetett az utunk és mivel sikerül elütni az időt kicsiny csoportunknak.


Nagyon drukkoltunk, hogy az olasz sofőrünk jó fej legyen, mert sok múlik azon, ha vele közösen tudjuk jól érezni magunkat. A reptéren az első találkozás során csendes, szótlan fiónak éreztük, ám később kiderült, nagyon egy húron tud pendülni a csapat jó kedvével! Mielőtt a félsziget belseje, a Murgia vidékére indultunk volna, tettünk egy kis sétát Bari városában. Ahol az október ellenére is telt házasak voltak a bárok, éttermek. Turistát persze alig láttunk, a helybeliek ültek ki az őszi napfényben egy kis sziesztára. Első utunk természetesen nekünk is egy bárba vezetett, ahol igyekeztünk felvenni a ritmust az olaszokkal. Azaz megpróbáltunk lelassulni.

Csodás hangulata van a városnak, de nem terveztünk sokat időzni itt. Sokkal inkább volt kíváncsi mindenki a vidéki Pugliára. Három napig egy bájos kisváros szomszédságában, egy farmházban laktunk.

Káposztaföldeken át vezetett az út a tanyához, amelynek igazán délies hangulata volt. Már-már Mexikóban érzi magát az ember ezek között a fehérre meszelt, olívákkal övezett házacskák között. Van, akit a veteményeskertek hoztak lázba. Vajon mi mindent termelnek ezen a meleg, de igen száraz tájon? A talaj vörösen, erősen kilúgozott, tele kisebb és nagyobb kövekkel. Volt, aki egyből a medencéhez rohant. Bár sejtettük, errefelé semmiképp nem számíthatunk termálvízre, a megmártózás lehetősége azért lázba hozza a magunk fajtát. Persze, volt, aki csitította a lelkesedést, mondván, nehogy már egy egyszerű medence legyen a célunk a leghosszabb tengerparttal rendelkező olasz régióban! Aki pedig szakértő szemmel nézte a vizet, az arra is felhívta a figyelmet, hogy különben sem ajánlaná a fürdőzést, ha egy állat iszik annak vizéből, hisz ekkor nyilván nem tartalmaz fertőtlenítőt…

De nem is volt szükség arra, hogy leragadjunk a medencénél! Tátott szájjal sétáltuk körbe a birtokot. A kis fehér házakban mindenkinek meglett az apartmanja. A kövezett udvaron kényelmes ülőalkalmatosságok, oldalt pedig még termőre fordult gránátalmafa is hívogatta magához a fotós hajlamúakat.

Az egyik hajlék kissé távolabb volt a házaktól. Egy eredeti trullóban alakítottak ki szobát, amelyhez később hozzáépítettek további helyiségeket. És körben olívaliget. Úgy tűnik, megérkeztünk!

Az első napnak pedig még nem volt vége. Bár nem volt messze a belváros, mégis igénybe vettük a mikrobuszt a bejutáshoz. Városnézés már nem hiányzott, egyszerűen vacsorára vágytunk. A városka itt is tele volt a helyiekkel. Pezsgett az élet szombat este, minden korosztály képviseltette magát.

Szerencsére előre figyelmeztettek a helyi ismerőseink, hogy vigyázzunk, vajmi kevés esélyünk lesz csak úgy szabad helyet találni étteremben. Így hát tippeket kértünk, mit ajánlanak, ami igazán jellegzetes hely. Egy eldugott kis utcában találtunk rá a kifőzdére. Mint minden olasz étterem, itt is elsőre áthatotta az embert a hangulat. Aztán ez tovább fokozódott, amikor az étlapot kérve azt a választ kaptuk, hogy nincs étlap. Menüsort van, azt tudják hozni, amit ma éppen főztek, sütöttek. Csak kis kóstolókban állapodtunk meg, ám ízekben hihetetlenül gazdag vacsorában lett részünk! Hivatalosan még csak az előételeknél tartottunk, amikor már mindenki úgy érezte, alig bír többet enni.

Persze, szépen lassan azért sikerült továbbhaladni a menüsorral. Ebben sokat segített a házigazdák jó hangulata és a jobbnál jobb borok is. A végén meglehetősen vidám lett a hangulat, szinte örök barátságba kerültünk a háziasszonnyal…

A következő napon végre visszatértünk a tengerhez. Ám mielőtt a kötelező látnivalók sorra kerültek volna, egy kis városkába tértünk ki. Turistáknak nyomuk sem volt, csak a középkori apátság magasodott a színes csónakokkal tarkított öböl fölé. És Puglia elkezdett tovább nyílni. Természetesen az interneten meghirdetett misének nyoma sem volt a megadott időpontban. Így az apátság kapuját is zárva találtuk. Ám sikerült kialkudni pár perces sétát a helyi mindenestől. Csak pár percet engedélyezett, de aztán ez jóval több lett. Kikísért minket a mellvédre, ahol mi is az öböl fölé magasodhattunk, illetve később találkozva vele kedvesen megmutatta az aznapi rákfogását is.

Az öblöt közelebbről is szemügyre vettük. Ringatózó apró halászcsónakok, horgászok a parton, és egy halász, aki a frissen fogott polipokat igyekszik előkészíteni a fogyasztásra. Elsőre rémisztő látvány, ám aztán rájön az ember, hogy ha enni akar, akkor bizony effajta feladatokat is el kell vállalnia. A parti sziklák között volt, aki napozott kicsit, mások pedig a tenger élővilágával ismerkedtek. Próbáltunk megmenteni egy tengeri sünt, akiről persze azt sem tudtuk, él-e még egyáltalán.

Már jócskán benne voltunk a délutánban, és még el sem kezdődött a tervezett program. Irány a tömegturizmus, irány Polignano! A sétálóutcán hömpölyög a tömeg még októberben is. A bárokban hosszú sorban állás. Persze, kivárjuk, hisz éhesek vagyunk, de aztán irány a strand! Egész sok a szabad hely, különösen a nyári időszakhoz képest.

Tömeg ide vagy oda, azért ennek az öbölnek remek hangulata van. A geográfus azért nem bírja ki, és elkalauzolná a többieket a város alatti sziklákban kialakult barlangokba is. Csakhogy túl lassan sikerült vízbe csobbanni, és a többiek már javában úszkálnak be és ki a tenger által alkotott mélyedésekből.

Játszunk még egy kicsit a fényekkel, úszunk egy keveset, hogy az ebéd ne feszítsen annyira, aztán vár a külváros. Új barátunk, az apátság őrzője figyelmünkbe ajánlotta ugyanis unokatestvérét, aki elvisz minket egy két órás hajókirándulásra. A város alatt, a sziklák között, a barlangokba. Késő délutáni, egyre melegebb fények, csillogó, kristálytiszta víz, remek hangulat.

A motorcsónak kényelmes, ám többnyire csak pattogunk, hogy minél jobb képeket készíthessünk a változatos sziklavilágról. Érintjük Polignanót is, ezúttal a víz felől, ahol jóval kevesebb a turista. Az egyik barlang mélyén, a csónakban ringatózva előkerül a Prosecco és a Taralli. Mi kell még a boldogsághoz?

És még mindig nincs vége a napnak. Közel az est, mi pedig száguldunk Monopoli felé. Ahol egy kis fesztivál fogad. Október minden hétvégéjén egy kis csónakos ünnepet tartanak, kirakodóvásárral, népzenével és tánccal, igazi olasz forgataggal. És itt nincs műanyagárus, csak helyi termékek, színes gyümölcsök és zöldségek, kézműves áruk.

Van egy kedvenc bárunk, ahonnan mesés kilátás van a kis öböl velencei hangulatú házsorára. Megint csak evés-ivás a sorsunk. A bár azért is tökéletes, mivel szívünkhöz közelálló muzsikát játszanak. A tulajdonos pedig itt is a maga laza stílusában énekel velünk.

Hazatérünk a szállásunkra. Ám nem lehet még nyugovóra térni. Feltöltöttük a készleteket, úgyhogy a késő esti órákra még kiülünk az udvarra, elkortyolgatni a híres borokat.

Bár későn kerültünk ágyba, másnap még sűrűbb program a sorsunk. A házigazdák minden nap bőséges reggelivel várnak, napindításnak tökéletes.

Lelkesen nézegetjük az időjárás-előrejelzéseket, ám nem sok jót ígérnek. Eső, eső. Pedig a mai napnak ez nem fog jót tenni. De majd csak lesz valahogy… A tíz órai indulás azért nem teper földre senkit. Első városunk ma is világcsoda. Mivel azonban az esős idő másokat még jobban elriasztott, mi érkezünk elsőként. Így turistamentesen járhatjuk be Alberobello utcácskáit. Üresen sokkal varázslatosabbak. Így miután kezdenek megtelni a sikátorok, mi már javában a bárokat és cukrászdákat próbálgatjuk…

Az időjárás kegyes volt. Mire alánk kerültek a bicajok, szépen elállt az eső. A Valle d’Itria vidékén terveztünk egy kis tekerést. Nem nagy táv, ám annál hangulatosabb. Kőfalakkal körülvett kisebb-nagyobb, jól karban tartott vagy kissé elhanyagolt birtokok, hibátlan vagy omladozó trullókkal, terméstől roskadozó olívafákkal és imitt-amott füge- vagy naspolyafákkal. Mintha egy filmjelenetbe csöppentünk volna. Nagy lendülettel kezdtünk a túrába, ám hamar lebilincselt mindenkit a táj. Onnan már nem volt menekvés, szinte minden fánál megálltunk egy kis bámészkodásra. Ez itt Puglia lényege! Olíva, trullók, veteményeskertek, birsalma, naspolya… Mint a paradicsomban.

Volt, hogy egy elhagyott trullót néztünk meg belülről, volt, hogy olívabogyókkal szemeztünk, vagy a meredek tetőn nyújtózkodó cicával beszélgettünk.

Közben a többiek, akik nem vállalták a bicajtúrát, igyekeztek elveszni Locorotondo labirintust alkotó sikátoraiban. Szerencsére mire odaértünk, már egy remek bárban falatoztak. Mi, többiek hősként érkezve, rendkívül fáradtnak igyekeztünk tettetni magunkat, ám nem sikerült átverni senkit. Így hát jobbat nem tudtunk kitalálni, leültünk mi is falatozni.

És ezalatt, mintha csak a kerékpározás végét várta volna, az eső rázendített újra. De nem kicsit, minden erejével! És nem is állt el estig. A vízfüggöny elkísért Puglia határain túlra is. Ugyanis kimerészedtünk a régióból. Basilicata egyszer régen megkaparintotta magának a sokáig szégyenfoltnak tartott, de ma már a legvonzóbb városok közé tartozó Materát. Az eső még inkább misztikussá tette a látványt! Ahogy letekintettünk a völgybe, a szürkeség elhatalmasodott és szinte az ókorban érezte magát az ember. Turisták itt is alig voltak. Persze, mi sem húztuk az időt, viszonylag tempósan jártuk be az utcákat, több irányból letekintve a mélybe. A túloldalon a szurdokvölgy és annak meredek oldalában a barlangok vonzották a tekintetünket.

Közben persze egyre inkább kezdett nyűgös lenni a sok csapadék. Kezdett alábbszállni a motiváció. Ettől még élveztük ugyan a látványt, de hosszabb maradásra nem ösztönzött senkit a város. Az egy órás hazabuszozás szárítkozással telt. A hangulat nem lett rosszabb, előkerültek a klasszikus olasz dalok, amelyeket ha énekelni nem is, de dúdolni azért mindenki képes volt. Az eredeti tervek szerint a városközpontba vettük volna az irányt, hogy ne húzzuk feleslegesen a sofőrünk idejét, ám néhányan annyira átáztak-átfáztak, hogy betértünk a szállásunkra egy kis erőgyűjtésre. Estére járt már, amikor megérkeztünk az újabb, szintén a szállásadóik által ajánlott étterembe. Elsőre ijesztő volt, mert a bejáratnál hamburgerezőnek tűnt, ám bentebb igazi ristorante fogadott. Egy hosszú menüsort választottunk, amelynek az egyes elemei lassan készültek ugyan, ám szükség is volt a hosszú lélegzetvételre, olyan fejedelmi falatokban volt részünk. A végén még egy kis barátkozásra is jutott idő. Mint ahogy két napja a másik étteremben is.

A következő reggel dél felé vettük az irányt. Kiköltöztünk a farmházas apartmanjainkból és elindultunk Salento felé. Az itt eltöltött napokról lesz szó a következő bejegyzésben.

De ha máris kedvet kaptatok volna, itt vannak a részletek a jövő évi úttal kapcsolatban.

29 megtekintés0 hozzászólás

Friss bejegyzések

Az összes megtekintése