Ahol üledékes kőzetek vannak a tengerparton, ott mindig érdemes valami látványos hely után kutatni. Vagy akár több ilyet is kinyomozni. A tenger pusztító munkája látványos formákat képes létrehozni a víz és a szárazföld találkozásánál. Geográfusként azt mondom, hogy egyensúlyban kell lenni a kulturális és a természeti attrakciókkal. Így amikor Pugliában utaztunk, ügyeltünk arra, hogy ne csak a világhírű kisvárosokat keressük fel. Sokkal nagyobb élményt jelentettek az ismeretlen kisvárosok, ahol csak a helybeliekkel találkoztunk. És ezek a partok, ahol kedvünkre csatangolhattunk anélkül, hogy másokba botlottunk volna. Ez egy komplett tankönyv abrázió fejezete. Magányos sziklatornyok, omladozó ívek, hasadékokba benyomuló tenger, barlangok. És minden szépen régetezve, ahogy az üledékek évmilliókon át lerakódtak, majd összepréselődtek.
Amikor legutóbb ott jártunk, már ősz volt. Ezen a napon erősebben hullámzott a tenger, így képet is kaphattunk arról, hogyan is kóstolgatja a sós víz a gyengülő sziklák peremét. Az egy hetes túrán az egyik napon a hasonló partokat hajóról, a tenger felől is felfedezzük. Az még nagyobb móka, hiszen a motorcsónakkal bevisznek a part alatt terpeszkedő, napról napra formálódó barlangokba is. Legközelebb májusban megyünk az olasz csizma sarkára. Ha ez az egy kép nem volt elég, akkor itt még többet mutatunk. Hátha felcsigázzuk a kedélyeket! Mert május végén újra!
Nem kell mindig messzire utazni. De ezt már többször elmondta a geográfus. Bár télen kevesebb színre számít az ember az erdőben, hagyni kell a természetnek, hogy meglepjen minket. Nem is beszélve az erdő mellett az időjárásról! A Kárpát-medence jó részén egykor tenger, illetve hatalmas tó hullámzott. Ebből magasodtak ki az északi vulkánjaink, köztük a mai Börzsöny elődje is. Azóta sok idő telt el, átalakult a táj, de a vulkánnak azért még sok helyen fel lehet lelni a nyomát. Ezeknek eredtünk nyomába egy szép téli napon. Későre járt már, csak egy fél napos túrával számoltunk. Ennél fogva sötétben érkezéssel. Minden perc számított a csúcson, mégsem törődtünk az idővel. Ezzel a látvánnyal nem lehet betelni. A kilátó magasan a fák koronája fölé nyúlik. Ha szerencséje van az embernek mint az év legnagyobb részében, akkor fentről belátható a messzi távol, sőt, ha egy jó kis hidegfrontot követően járunk itt, szinte az egész Kárpát-medence a szemünk elé tárul (vagy akár a Magas-Tátra vonulatai is, ahogy mostanában többször hallhattunk erről).
Mondhatnám, hogy nekünk ezúttal nem volt szerencsénk. A kilátó tetején sűrű köd fogadott. Aki ritkán jár a természetben, vagy nem figyeli meg a jelenségeket, azt elijesztheti egy ilyen pillanat. Mi azonban észrevettük, hogy felfelé ,a fejünk fölé tekintve tiszta kék ég látszik. Tehát a ködréteg nem túl vastag felettünk. És a szellő is feltámadt. Így hát maradtunk a toronyban egy darabig. Bár elég fagyos idő járta, bíztunk a megérzésben. Ami nem is feltétlenül megérzés, de a szakértelem talán túlzott önbizalomnak tűnne. És valóban, a szél elkezdte meggyorsítani a köd áramlását. Csak úgy száguldott a pára a fák között és a fejünk körül. És egyszer csak a távolban egy pillanatra felbukkantak a szomszédos vonulatok. Aztán újra függöny. Majd ismét a horizont, egyre több részlettel. És ez így ment hosszú percekig. Ekkor már éreztük, hogy lesz eredmény. Bár az is eredmény, hogy itt állhatunk, a közel 1000 méteres csúcson, a vulkán egykori kalderájának peremén. És egyszer csak kitárult a táj. Alattunk mindenfelé a fehér lepel, amely csak úgy hömpölygött a mélyben. Körben pedig a fehérségből kibukkanó csúcsok, hol éppen csak, hol pedig masszívan, derékig. Ezért jöttünk. Ebben bíztunk. Tehát sikeresen feltöltődtünk.
És ezek után, amikor lefelé vettük az irányt a keleti oldalon, a nyugodni készülő Nap még egy utolsót integetett felénk. Ez látható a képen. A pára még jelen volt, de a kék ég és a sárgás fények életet vittek a pillanatba.
Nem mindig a tájképek lesznek a legemlékezetesebbek. Már napok óta kerülgettük a Cinque Terre falvait. Reggel kis séta, aztán estig, amíg a turisták tömegei lepik el az utcákat, mi odébb álltunk. Ezen a napon délkelet felé vettük az irányt. Hasonlóan izgalmas partok és látványos, hangulatos kis falvak, de turista alig. Itt könnyebb leülni, elmélázni, bámészkodni, vagy akár nyugodtan falatozni egy helyi étteremben. Így is tettünk. De elsőként a falu felfedezésére indultunk. Egy apró magaslat a parti sziklákon. Félig körbe is lehet sétálni, vagy elveszni egy kis időre, abban a két utcácskában, ami az egész óvárost alkotja.
A falu tele van legendákkal. Amíg a Cinque Terre falvainak lakói korábban fent, a hegyekben éltek, ezek a népek mindig a parton laktak és halászattal foglalkoztak. Sokszor támadták őket kalózok, és sokszor védték meg őket csoda tengeri lények. Mindezért hálával fordulnak a tenger felé. Az már csak az egykori művész szerencsétlensége, hogy az áldásosztás ilyen félreérthetően jelenik meg az apró domborművön.
2023. január 12.
A geográfus kép regény huszonkettedik bejegyzése. Utólag.