Varázslat a levegőben

A repülés csodája. Tanultuk, tudjuk, értjük. Hideg-meleg, felhajtóerő, áramlás, sebesség. Ennek ellenére minden repülés során lenyűgöző tud lenni, ha belegondolunk, hogy mégse egy tollpihét kap fel a szellő, hanem egy több száz tonnás fémtömb emelkedik könnyedén a levegőbe! Micsoda varázslat a Természet részéről! És micsoda felfoghatatlanság a lelki énünk számára. Amelyeket hagyni kell néha kibontakozni. Nem csak az társadalmi, emberi kapcsolatok során, hanem a minket körülvevő környezet más részeivel való interakciók alkalmával is. Tudjuk a szabályokat, talán még a képleteket is. De akkor is maga a csoda, ahogy biztonságosan elemelkedünk!

Felszállás az amszterdami reptéren, 2006. október elsején

És megkezdődik a repülés. Itt más a haladásunk sebessége, mint azt odalent megszoktuk. Gyakran még a motor nélküli repülők se tudnak biztonsággal lassabban menni a közutakon megszokott maximális sebességnél. Így aztán suhan a táj alattunk, csak kapkodjuk a fejünket. Alacsonyan még azon igyekszünk, hogy minél több utcát, teret, épületet sikerüljön beazonosítani. Aztán a táj terepasztallá alakul. Domborzati formák, folyók, tavak és ezek kék, zöld, sárga, barna árnyalatai. Kirajzolódnak a völgyek, amelyek mentén utak, vasutak kanyarognak. Falvak és városok töltik ki a teret, világosan bemutatva összetett vagy éppen egyszerű szerkezetüket. Mi pedig egyre jobban gyerekké válunk. Már a repülés is visszarepít a játékok világába, ahol a terepasztal szép lassan váltakozó vidékei további maradásra késztetnek.

Leszállás előtt, a pisai kikötő színei, 2021. szeptember 27-én

És a gépünk emelkedik tovább. Hamar elérjük a felhőket, amelyek eleinte csak árnyékot vetnek a tájra, aztán már kézzel fogható közelségbe kerülnek az ablakainkhoz. Habos foltok, duzzadó pamacsok, tornyosuló vattacukrok. Persze, nincs mindig így, mert az időjárásnak is megvannak a maga törvényei, de gyakran találkozunk a szépidőfelhőkkel, amelyeket bárányfelhőnek nevezünk, bár a meteorológusoktól már a sokkal komolyabb, de kedves nyelvi leleménnyel megalkotott gomolyfelhő kifejezést halljuk. Miközben a tudományos nevük cumulus, illetve ennek kombinációi (Cumulus humilis, Cumulonimbus, Cumulus congestus, Stratocumulus és még sok más). De ez csak egy apró geográfiai kitérő volt, most visszatérünk a gyerekkorhoz.

Pugliából hazafelé, valahol a Balkán északi részén - 2025. május 31-én

Róma felé, az Abruzzo-túránk kiindulópontjára - 2023. szeptember 23-án

Ijesztő sebességgel száguldanak mellettünk a folyamatosan formálódó felhők, kisebbek is, nagyobbak is. Egy fehér erdőben tör utat a gépünk, ám szerencsére nem kell kitérnünk a pamacsok elől. Átvágunk rajtuk, sorra egyik másik után. Közöttük egy-egy pillanatra tágul a látóhatár, és a távolabbi tejszínhabok is láthatóvá válnak. Minden gomolyag más alakú. Hosszúkás, magas, kerek vagy tornyos, ágas-bogas vagy zömök. Belefeledkezve bámulunk az ablakon át.

Norvégiából hazafelé, 2023. május 16-án

Ha nem sikerül teljesen átadni magunkat gyermeki énünknek, és a racionalitás felülkerekedik az egyszerű érzelmek felett, akkor a fényképezőgépünkért nyúlunk. Mert magunkkal szeretnénk vinni ezt a habos csodavilágot. De ha hagyjuk magunkat, akkor az egyszerű látványuk kezdi tölteni lelkünket. Talán még az elménket is. Suhan a fehér haberdő, nincs két hasonló forma benne. Mi pedig közben lebegünk ég és föld között, látszólag dacolva a gravitációval és annyi más szabállyal.

Felszállás után, Norvégia felé, jelen sorok írása közben - 2025. szeptember 5-én

A Természet persze tud viccelni is. Illetve mi érezhetjük úgy, hogy próbál játszadozni velünk, mert ő csak teszi a dolgát. Hagyja érvényesülni a saját szabályait. Például hamar elgondolkodtat a varázslat közepette, vajon hogy is keletkeznek ezek a mesebeli égi gombolyagok. Ezt persze nem finoman teszi! Gépünk átfúrja magát egy felhőtornyon, ahol jókora farba billentés éri. Ez nem neki fog fájni, hiszen csak egy gép, hanem gyorsan továbbadja mindezt nekünk. A gyomrunknak és a füleinknek. Több ez, mint vidámparki élmény. Még élmények se szívesen neveznénk, pedig a kellemetlenség is élmény, a szónak nem csak pozitív jelentése van. Azt érezzük, hatalmas erők az ülésbe tapasztanak, hogy aztán néhány tizedmásodperc múlva az irány megforduljon, és egy pillanatra kimenjen alólunk az eddig stabilnak gondolt repülőgépünk. Nem a pilóták keze remeg, a felhők dolgoznak körülöttünk! Mert ők sem örök életűek. Keletkeznek, fejlődnek és eltűnnek. Újabb zseniális alkotás ez a szavunk, fel-hő! Már megint a gyerekkorunk, csak most az iskolapad: a meleg levegő felszáll. Fel-hő.

Pisa felé, a Cinque Terre túránk kezdetéhez - 2024. június 26-án

Irány Nápoly és az Amalfi-part, 2023. november 3-án!

Miközben felszáll, lehűl, és a magában tárolt nedvességet már nem tudja megtartani. Így hát az elkezd kicsapódni. Azaz már szemmel is látható pára lesz belőle. A konyhában párának hívjuk, a réten ködnek, a magasban pedig felhőnek. Ugyanarról van szó. Nagyban persze a folyamatok is nagyban játszódnak. Sok levegőből sok pára keletkezik, nagy sebességgel áramolva felfelé. És ez utóbbi az, ami megviseli a gépünket. Azaz minket. Dobálós az idő - mondják a vitorlázórepülők. Ők azok, akik motor nélkül próbálnak a levegőben maradni. Imádják ezeket a termikus feláramlásokat, mert ezeket meglovagolva van esélyük minél tovább szelni az eget. De tudják, sok mindenre figyelni kell, mert az ő gépük a több száz tonnával ellentétben csak néhány száz kilogramm.

Sok év után újra a botkormánynál. Góbéval a Dunakeszi repülőtéren - 2024. szeptember 21-én

Dobálja tehát az óriás masinát is alattunk, de ez hamar elmúlik. Felemelkedünk a gomolyfelhők fölé, hogy egy darabig alattunk suhanjanak tovább a hófehér gombolyagok. Itt már nem rázkódunk, elsimulnak a bonyodalmak. De nem mindig van vége ezzel a felhők világának. Magasabb szinten, messze a cumulusok felett is van élet. Ezek már lágyabb formák, hosszan elnyúlva uralják az eget. De mi még őket is elhagyjuk, tovább és tovább emelkedünk, hogy a leghatékonyabb legyen a haladásunk. Odakint már komoly mínuszok és olyan ritka levegő, hogy azt senkinek nem kívánjuk. Ahogy a mondás tartja, a felhők felett mindig süt a Nap. Innen már napfényben repülünk, és van időnk ráhangolódni azokra a vidékekre, amelyek várnak ránk majd leszállás után.

Ez a kis gondolatsor a sokadik idei repülésem során került lejegyzésre, útban északi tájak felé. Sokszor láttam már ezeket a felhőket, sokszor éltem át az élményeket. Réges-régen vitorlázórepülőként együtt repültem a madarakkal a feláramlásokban. Erről szól egy korábbi írás, más nézőpontból érzékeltetve a repülés élményét. Most azonban több időt sikerült szánni a csendes szemlélődésre, és eközben fogalmazódott meg, hogy megpróbálok valami olyasmit írni, ami senkinek nem újdonság, inkább csak egy kis ismétlés, kísérlet korábbi élmények egy részének újra átélésére. És kísérlet arra, hogy felkeltsem a szunnyadó, vagy kevésbé szunnyadó tudás iráni vágyat mindenkiben. Még akkor is, ha néha egy kicsit mozog alattunk a repülő.

A bécsi repülőtér végében - 2008. szeptember 21-én

Ezekkel a sorokkal terveztem befejezni az írást, de el kell mesélnem, mi minden történt közben itt, a levegőben.

Messze alattunk szép lassan halad a táj. Azért lassan, mert már igen magasan járunk, és innen a látóhatár messzire nyúlik, így alig változik, amit látunk. Kitekintve elértük a tengert, ami jó támpont ahhoz, hogy kiderüljön, hol is járunk. Aztán a másik oldalon a part nem a várt alakját mutatta. Az egyenes vonalvezetés helyett szigetek, félszigetek, öblök. Nekiláttam azonosítani, hol is járhatunk. Kiderült, jóval keletebbre annál, mint ahol ez a járat szokott repülni, szinte egyenes vonalban a két város között. Nem kezdtem töprengeni, mi lehet az oka, hiszen a légiközlekedés igen összetett szabályok szerint működik, utasként kevés esélyem van kideríteni. Aztán megláttam a felhők változását. Tőlünk nyugatra mozgalmas lett a látóhatár. Egész nagy magasságban is megjelentek a hatalmas gombolyagok, arról tanúskodva, hogy nagy ramazuri lehet a légkörben, odalent pedig a mi fogalmaink szerinti rossz idő. Ha a levegőben a rossz idő annyira rossz, hogy esetleg dörög, villámlik, és még hevesebbek a feláramlások, nem beszélve a környezetükben mindig ott lévő leáramlásokkal, akkor az komolyabb zűröket is okozhatna a gépünknek. Így hát elégedetten dőlök hátra, feltehetőleg rájöttem a kerülőút okára. Sajnos így nem volt esélyem látni a magasból az Øresund-ot, egyik oldalán Koppenhágával, másik oldalán Malmővel, pedig régóta készülök rá. De vagy az ülőhelyem nem a megfelelő oldalra szólt, vagy az időjárás, illetve a napszak nem tette lehetővé. Ahogy most sem. Sebaj, talán majd hazafelé.

Így nézzük inkább a Vezúv felett 2024. április 11-én kialakult felhőket!

Addig is tekintsünk a várható földi élmények felé, irány Norvégia: a Gudbrandsdal, Ibsen világa, a Sogne-fjord mellékágai, a Jostedalsbreen és a Hardangervidda jeges fennsíkjai és tundrái, Bergen, a tőkehal-kereskedők városa és az út menti, megszámlálhatatlan vízesés.

Ma, írás közben néha kinéztem az ablakon. És nem csak szemlélődtem, fotóztam is. Parancsoljatok!

Másnap már a Sogne-fjordról élvezhettük a felhők tükröződését. Rezzenéstelen vízfelület, az őszre készülő természet és minden völgyben vízesések, amelyek a tönkfelszínen összegyűlt édesvizeket hozzák a sós vízbe. Közben a karcsú katamaránunk szélsebesen robog a fjord végébe, ahol újabb élmények várnak a csapatunkra.