Mindannyiszor, amikor útra kelünk, azt érezzük, hogy megrövidülnek a nappalok. Mert az idő drága, túrázás, utazás közben pedig különösen az. Szerencsére a sötétedés beköszöntével nem ér véget a nap. Sőt, a kevésbé erős fények játéka a legtöbb esetben különös hangulatot kölcsönöz a tájnak.
Kis-Ázsiában másként köszönt be a tél mint mifelénk. Persze, ott is lehet hóesés decemberben, de inkább az enyhe idő jellemző. Az egyik napot sikerült egy kis vidéki utazásra szánni Konya városából. A környék bővelkedik természeti értékekben, bővebben és turista-nyelven szólva látnivalókban. Ennek ellenére a török riviéra látogatói tavasztól őszig, amikor már kissé unják a tengerparti strandolás monotonitását, útra kelnek, és meg sem állnak Kappadókiáig. Mint a szorgos hangyák, olyan áramlási útvonalak alakulnak ki Antalya vagy Bodrum és Pamukkale vagy Göreme között.
Pedig oly sok érdekes, megállásra késztető hely van útközben is.
Ezek egyike Konya történelmi városától, a kerengő dervisek hagyományos központjától nem messze található vulkáni vidék. A Meke kráternél és a hegyet körülvevő sós tónál tett látogatást követően a városba visszafelé tartva percről percre változó fények közepette tárult fel ez a látvány nyugat felé.
Hasonlóképpen a turisztikai szezont követően készült a kép az Égei-tenger partvidékén. A novemberi, már kissé változékony időjárás kezdte felkorbácsolni a vizet. Így még jobban érzékelhettük, miként keletkeztek ezek a méretes üregek az abráziós part szikláin. Kréta középső részén, Mononaftis vidékén járunk. Nappal még kellemes strandidő van, este azonban már könnyen hűvösre fordulhat az idő.
Könnyű helyzetben van az utazó akkor, amikor a tengerpart nyugat felé nyílik. Ez esetben minden nap van esély gyönyörködni az esti fényekben. Egy egész napos csavargást követően, áttetsző tengervízben, halakkal együtt úszkálás, egy panorámában gazdag mediterrán gyalogtúra és egy kis hajózás után Camogli városkában kezdett esteledni.
Mivel Liguriában sosem érdemes sietni, itt is volt idő egy kis bolondozásra. A lenyugvó Nap besegített a sétány lámpájának, bár még ez sem volt elég ahhoz, hogy megvilágítsa az ellenfényben magasodó Santa Maria Assunta Bazilikát.
És nem kellett messzire utazni, hogy Liguria déli részén a Cinque Terre vidékére érjünk. A csipkézett partok mögött nyugodott le a Nap. Néhány hajó még a vízen volt, de a sötétedésre már minden túrázó partot ért. Ez a néhány falucska szerencsés helyzetbe van a fények szempontjából is. A parttól egész magasra nyúló utcácskák, és a falvak fölé nyúló teraszos földek között kígyózó utak nagy részéről szintúgy el lehet csípni a naplemetét mint közvetlenül a tengerről.
Nem csak télen megy le hamarabb a Nap. Ha kelet felé utazunk, akkor is ez vár ránk. Persze az időzónák miatt az óránk mutatója nem biztos, hogy kevesebbet mutat. Grúzia három időzónával van keletebbre tőlünk. Tehát nálunk még javában délután volt, amikor ezen a novemberi napon ott lement a nap az ország egyházi központja, Mcheta mögött. Bár a valóságban, ha az időzónáktól függetlenül nézzük a távolságot, csupán 1 óra 45 perc a különbség.
Az egykor fővárosi szerepkört is betöltő városka fölé magasodik Grúzia legszentebb helye, ahonnan ez a kép készült. Az országot keresztény hitre térítő Szent Nino itt helyezte el az első keresztet, melynek a helyére később templomot emeltek. Nyugat felé tekintve pedig nem csak a nehezen kimondható Mcheta városka sziluettjét látjuk, hanem két folyó, a Mtkvari és az Aragvi folyók összefolyását is.
Szerencsére a folyók esetén nem szükséges annyira szenvednünk, mert a Mtkvarinak van egy könnyebbem kimondható, nemzetközi neve is, úgy hívják, Kura, és itt dél felé fordulva hamarosan eléri a fővárost, Tbiliszit. Az első hallásra egzotikus országról további képeket is mutatunk.
Nem kell persze messzire menni a naplementékhez. Ezek a kora esti órák azt jelentik, hogy aznap már bajosan érünk haza, vagy csak későn. Több napos gyalogtúra vagy vízitúra esetén ez úgyis a programunk és így az élmény része is, de egy napos túra során is megéri kivárni bármelyik tájon ezeket a színes pillanatokat.
Mint ahogy utaztunk ugyan, de ahhoz épp elég lassan, hogy még a Balaton-felvidéken érjen a naplemente, amikor a tavasz első pillanataiban véget ért a vízitúra szezon a Hévíz-patakon. És miért ne tegyen kitérőt a geográfus! Addig autóztunk a mediterrán hangulatú tájon, amíg a töttöskáli romtemplom mellől meg nem pillantottuk a narancs háttér előtt a Gyümölcsoltó Boldogasszony-templom körvonalait Szentbékkállán.
Ha jobban belegondolunk, akkor sincs veszve semmi, ha későn érkezünk a naplemente megtekintésére. Hiszen a következő napon mindig újabb esélyt kapunk. Ha pedig nincs türelmünk annyit várni, még mindig kapunk egy esélyt, bár ez komolyabb áldozatokkal jár. Ahogy a Föld megfordul tengelye körül, és a Nap felbukkan a túlsó oldalon, gyakran hasonlóan mesés látványban lehet részünk.
Ezzel csupán az a probléma, hogy míg kora este sokkal könnyebb ébren maradni mint kora hajnalban felébredni. Tehát napfelkeltét pillantani fegyelmezettebbnek kell lennünk. Nem gyakori tulajdonság (e tárgykörben) a geográfusnál sem, ezért is büszkeség, hogy egy szép nyári napon a különösen korai hajnal előtt sikerült nem csak felébredni, hanem megtalálni a megfelelő pozíciót is.
E kép a Budai-hegységből, a Virágos-nyereg előteréből, geográfus társak számára kedvesebben az egykori óbudai téglagyáraknak alapanyagot szolgáltató agyagos hegylábfelszínről készült. Az előtérben az Arany-hegy, illetve a Megyeri-híd halovány körvonalai, a háttérben pedig a Mátra hegytömege látható. Így hát ez a kép kissé kilóg a naplementék sorából.
Szintén kilóg a szigorúan vett sorból a Gemenci-erdő vidéke. Hiszen ez a táj kelet fel nyitott. Errefelé naplementét legközelebb Baja belvárosából van esélyünk szemlélni, ahonnan a Duna túloldalán elterülő erdő fái felett pillanthatjuk meg a lenyugvó Napot. Ha magában az erdőben akarunk részesülni a fényjátékból, akkor ugyancsak hajnalban kell ébredni mint ahogy tettük ezt egy szép őszi, szarvasbőgéssel szívesített hajnalon. Vízre szállva, kenukból, a Vén-Dunáról gyönyörködhettünk a felkelő Napban és az ő házában. Ezek a pillanatok megfelelő időjárási körülmények között bármelyik Gemenci-erdő vízitúránkon megismételhetőek.
Hogy kedvet csináljunk mindehhez, egy külön posztban hamarosan megmutatjuk a fények táncát Gemencen. Ahogyan percről percre változtak a színek és a fények, mi pedig lelkesen szemléltük az égbolt és a nagy víz találkozását a kenuból.
A naplemente néha eljátszadozik a túrázóval. Hegytetőről nézni ezt a jelenséget mindig kockázattal jár. Hiszen így mindenképpen ránk fog sötétedni, tehát az éj leple alatt kell megtenni a visszautat a hegy lábáig. Így történt ezen a nyár végi napon is, amikor egy könnyű délutáni túra keretében sikerült meghódítani Csobánc várát.
Az utolsó siklóernyősök már éppen elrugaszkodtak, így maradt a megunhatatlan körpanoráma a tanúhegyekkel, és a reménybeli látványos naplemente. Ami veszélyben volt, és ez a képen is látható. Tornyos gomolyfelhők pattantak ki sorra nyugaton, amelyeket később erős villámlás is kísért. A vihar szerencsére a nyugati határszélen, az Alpokalján tombolt, itt csak késő este, dél felől csapott le. Ám a geográfus akkor már egy vidám koncerten pihente ki a nap fáradalmait, ahonnan könnyen menekülőre lehetett fogni az égszakadás kezdő pillanataiban.
A fények csakugyan játszadoznak velünk. Bár a Nap még magasan járt, mégis ilyen szynekkel fogadta a szemlélő geográfust, geográfussá válásának helyén, Baranyában. A Misina-tető kevéssé természetes, de a tájhoz már régóta hozzátartózó adótornyával megfelelő témának kínálkozott, hogy témával töltse meg a képet. Nem kell tehát mindig felmásznunk minden hegytetőre, hogy a Természet csodáival találkozzunk. Odalentről is feltárulkozik, ha hagyjuk.
És nem kell mindig megadni magunkat a télnek. Amikor az egész Kárpát-medencét vastag ködpára borítja, és esetleg hetekig nem látjuk a Napot, akkor azért érdemes egy kiadós gyalogtúra keretében felmenni valamelyik magaslatunkra. A Börzsöny egykori vulkáni kalderájának pereméről, a Csóványosról ez a látvány fogadta a geográfusokból, biológusból és közgazdászból álló csapatunkat.
Amerre a szem ellátott, alattunk a lepel, a távolban pedig vagy a hasonlóan magas csúcsok törték át a felhőket, vagy egy-egy erőmű termikus feláramlása képezett hólyagszerű pamacsot a felhőtengeren. És napnyugta ez is, ám kelet felé, a felhők hullámairól visszatükrőződő napsugarak vonzóbb látványnak tűntek a fotózás szempontjából. Mondani sem kell, hogy a naplementéből visszazökkenve a valóságba, több órás gyalogtúra várt ránk a fogcsikorgató februári hidegben a civilizációig.
Vannak olyan helyzetek, amikor bármilyen mozgalmas volt a nap, akkor is belefér még egy kis színes hangulat. A tenger felé nézünk, ám a Dinári-hegység előterében nem a nyílt tengert látjuk, hanem a geológiai múltban a hegység részét képező, ám ma már elsüllyedt, és így csak a csúcsaikkal a víz felszíne fölé nyúló szigeteket. Azonban mivel már itt is ősz volt, a magaslégkör mozgásai olyan változatos festménnyé változtatták a horizont feletti égboltot, amelyért érdemes volt megörökíteni.
Egy szép tavaszi napon nyakába veszi az ember a vidéket, és addig üldözi a szántóföldeket, amíg pompásan sárgálló repcemezőket nem talál. És persze, könnyű volt belefeledkezni a táj látványába. Ennél fogva várható volt, hogy leszáll az este. A nappal utolsó pillanatait Váckisújfalu határában kaptuk el, ahol egy kis helyezkedéssel össze lehetett hozni a még erősen világító Napot és a falu templomának tornyát.
Újra Grúziában járunk. Valójában Georgia, de az élő nyelvből sokára fog kikopni a megszokott elnevezés. Ami igazából nem is sértő a grúzok számára, hiszen a közhiedelemmel ellentétben nem orosz, hanem perzsa eredetű kifejezésről van szó.
Tbilisziben járunk, a 2004-ben elkészült, tekintélyt parancsoló Szentháromság-katedrális előtt. Az előtérben egy kis harangtorony, a háttérben pedig a Trialeti-hegységhez tartozó, a város fölé magasodó Mtatsminda-hegy, csúcsán az adótoronnyal. A kép egésze Grúziát is egészében jellemzi. Erőteljes hagyománytisztelet, ami az ortodox vallás köré összpontosul, de jelen van a modern világ, mind a maga felfogásával, mind pedig építészeti alkotásaival.
És végül egy különleges naplemente. Vannak olyan helyek a Földön, ahol nem mindig van részünk a megszokott napnyugtában. A tengelyferdesé miatt például messzi északon gyakorlatilag éjjel átlátunk a Föld túlsó oldalára, azaz ha elég északra utazunk, akkor nyáron alig, vagy egyáltalán nem megy le a Nap. Utóbbi helyzetet csak a sarkkörtől északra van esélyünk megtapasztalni.
Ez a kép az északi szélesség 61. fokán készült júliusban, tehát 5,5 fokkal (azaz mintegy 610 km-rel) délebbre a sarkkörtől. De a Nap itt is elég nehezen akart nyugovóra térni, így majdnem éjfél tájban még vidáman, jó látási viszonyok között tudtunk fürdőzni a Balatonnál több mint 7-szer nagyobb Saimaa-tó egyik öblében.
