Skandinávia földrajzi képe

A geográfus
júl. 6.
6 perc olvasás

Jelen dolgozat

a leendő geográfus, még másodéves egyetemista tollából származik,

melyet egy bölcsész fakultatív tantárgy keretében írt

Pécsen, 1995. december 6-án.

Azóta a világ, a kultúra, a tudomány néhány esetben túlhaladta a leírtakat. Akár a Skandinávia szó értelmezésében, vagy a jégkorszakok részleteiben, illetve északi rokonaink elnevezésében (már nem illik lappoknak nevezni őket, a számi a helyes kifejezés)

Skandinávia – azaz Észak-Európa, – mint a finnugorság egy részének jól körülhatárolható lakóhelye, a leghosszabb földtörténeti múlttal rendelkező területe kontinensünknek. Nyelvrokonaink kutatása egyre szélesebb körűvé válik, így talán nem lesz kárára senkinek, ha megismerkedik e terület földrajzával. Jómagam egy általános ősföldrajzi ismertetés után a terület mai szerkezeti, domborzati és éghajlati képét próbálom bemutatni, a teljesség igénye nélkül.

Minden kontinens jelentős része nagyon idős, átalakult kőzetek merev tömegéből áll. A földtörténet során ezeket a pajzsokat ismétlődő törések, vetődések érték, és többször lepusztult a felszínük. Eredeti kőzeteik kora meghaladja a félmilliárd évet; ezek az ősi hegységképződések folyamán több alkalommal átalakultak, újrakristályosodtak. A sorozatos töréseket, vetődéseket és kiemelkedéseket tengerszintig történő lepusztulás követte, amely a pajzsokat az ősi hegységképződés gyökeréig letarolta. A pajzsok csekély domborzati szintkülönbségűek, enyhe lejtők, és legömbölyített, szelíd formák a jellemzők. Ahol nagyobb helyzeti energia keletkezett, a folyóvíz vagy a jég lepusztító hatása érvényesülhetett.

A pajzsok ma a szárazföldek felszínének 23%-át foglalják el. Eurázsia kivételével valamennyi földrész felépítésében kiemelkedő a jelentőségük. Finnország és Svédország területének tekintélyes része 2-3 milliárd évvel ezelőtt keletkezett, akkor, amikor a kezdetleges élővilág a tengerekben létezett és a mai kontinensek szigetek voltak csupán. Ezek a viszonylag kis területű szárazföldek a földkéreg bonyolult mozgásai miatt vándoroltak az ősóceánban. Kemény kőzettömegükhöz később újabb hegységek gyűrődtek, s a hegységekből lepusztult törmelékanyagok felhalmozódása tovább növelte a kontinenseket. Európában a Fennoskandiának vagy Baltikának nevezett kontinensmag félmilliárd éve a déli féltekén helyezkedett el, közel a déli pólushoz. Innen több százmillió év alatt került mai helyére, az Északi-sarkkör közelébe. Útközben az észak-amerikai kontinenssel való ütközésekor gyűrődött fel a Kaledóniai-hegységrendszer, majd a szétváláskor nyílt meg az Atlanti-óceán medencéje, a hegységrendszer pedig feldarabolódott, ennek volt a része a Skandináv-hegység is.

A Skandináv-félszigeten a geológiai közelmúlt, a kb. 2,5 millió éve kezdődő és 10.000 éve lezáruló jégkor hagyta hátra a legmarkánsabb felszíni formákat. Bár a viszonylag rövid jégkorszakok időről időre visszatértek (az elmúlt 700 ezer év során hat eljegesedés volt Európában, az utolsó, a Würm kb. 65 ezer évig tartott), a mai felszín az utolsó eljegesedés nyomait viseli, hisz ez az előzőek nyomait eltüntette, és a sajátját hagyta hátra. A perm korszak óta Földünk éghajlata az átlagosnál melegebb volt, ezalatt a 260millió év alatt az állat- és növényvilág rohamosan fejlődött, Észak-Grönlandot és az Antarktiszt mérsékelt övi erdők, Dél-Angliát pedig szubtrópusi erdők borították. Jelentős lehűlés kezdődött a pliocénban, amikor a sarki területeken és sok magashegységben elterjedtek a jégárak. Az egyre hidegebb éghajlatú szakaszok ismétlődése (a jégkor kialakulásának feltétele nem a hidegebb tél, hanem a folyamatosan hűvös nyár, hisz akkor a téli csapadék nem tud elolvadni, és felhalmozódik) a pleisztocén elején (2 millió éve) felemésztette a trópusi növényzetet, majd Skandináviában és Kanadában jégtakaró kezdett felhalmozódni. A skandináviai jégtakaró kb. 8500 éve tűnt el teljesen; nagyjából 300 éve újra hűvösre fordult az éghajlat, a XVI. században beköszöntött az ún. kis jégkorszak, sok nagy jégár előrenyomult, majd 1820 és 1850 között újra megfordult a gyenge felmelegedési tendencia. 1920-tól nyilvánvaló a gleccserek általános visszahúzódása. Ma Skandináviának csak a legmagasabb részein vannak jéggel borított területek. A legerősebb eljegesedés folyamán ez mintegy 2000 km-t nyomult előre dél felé, és Európa jelentős részét elfedte. A jégtakaró vastagsága a 2500 métert is elérte. A nagy vastagságú, hatalmas súlyuk és nyomásuk hatására mozgó jégtakarók az általuk elfedett területeken először a harmadidőszaki üledéket távolították el, majd válogató (szelektív) letaroló munkájukkal vásottsziklás, sziklamedencés tájakat alakítottak ki. Ezeknek nagyon változatos a felszíne (bálnahátszerű sziklaformák, dombok, gátszerű formák, tagolt, lapos hátak, jégrovátkák). A sziklamedencékben keletkeztek az olvadás után a tavak. Finnország elegyengetett felszíne a jég nyomán lett az "ezer tó" országa. E területeken még fejletlen a jelenkori vízhálózat, és a vízfolyások is kiegyenlítetlenek, hol meredekebbek (pl. vízesések), hol meg síksági, mocsaras jellegűek.

A középső rész sekély tenger alá került (Botteni-, Finn-öböl). A sekély tengerből a partok felé közeledve egyre több, fenyvesekkel borított, jég formálta sziget (sér) bukkan elő. Ahol üledékes takaró volt a felszínen, ott ezt is lepusztította a jég, a pusztítás határánál lépcső alakult ki (glint-lépcső). A jég, mozgása során, ahogy a felszínt koptatta, finomabb és durvább szemű hordalékot sodort magával. Ezeket maga alatt, a jeges terület szélein és maga előtt, sőt, tekintélyes részt a tetején szállított. Ez a törmelék a moréna, ezek alakították ki a pozitív (kiemelkedő) formák nagy részét. A végmorénák az egykori jégtakaró peremét jelölik. A hosszan elnyúló, 100-200 méter magasságot is elérő dombvonulatok ott szembetűnőek a tájban, ahol az erdővel fedett hátaik sík, szántóföldi művelés alatt álló morėnaterületekkel érintkeznek. Az ózok kisebb, gátszerű vonulatok, amelyek az egykori jégtakaró pereme felé tartanak. Az egykori jég alatti olvadékvizek hordalékából keletkeztek, így azok folyását követve olyan hosszan elnyúlóak. A vastag jégtakaró alatt, a hatalmas megterhelés miatt Skandinávia jókora mértékben lesüllyedt, a kéreg alatti képlékeny asztenoszféra-rétegbe. Ez a süllyedés 6-700 métert ért el. A lesüllyedésnek az lett a következménye, hogy olyan völgyek, amelyek azelőtt a szárazföld mélyedései voltak, teljesen a tengerbe merültek. A norvég fjordok ilyen szárazulati gleccservölgyek maradványai. Akkor viszont, amikor ez az óriási jégtakaró leolvadt, az egyensúlyi helyzet ismét megbomlott, de most már azért, mert a jégtakaró nélküli kéreg mivel könnyebb volt kevésbé süllyedt az asztenoszférába. A gyors emelkedés miatt a partvonal helyzete egyes körzetekben a történelmi idők során is elég számottevően megváltozott. Finnország néhány lapos partvidékén 30-40 évenként a falvak lakói felosztják maguk között a szárazra került új területeket. Skandinávia az elmúlt 8000 év folyamán 300 métert emelkedett, a magasba került egykori tengerparti teraszok bizonysága szerint. (Ellenben a hollandokkal, akik süllyednek.)

A finnek szerint Finnországot öt tényező tette Finnországgá: a gránit alapzat, a tavak, az erdők, az emberek és az éghajlat. A domborzati viszonyok, a népsűrűség és az iparosodottság, a "civilizáció" és más tényezők figyelembevételével Finnországot általában két nagy területre szokták osztani: az egyik az ún. Természeti-, a másik pedig a Kultúr-Finnország. A kultúrtáj további két nagyobb egységre oszlik: a partvidékre és Belső-Finnországra.

Finnországnak a Sarkkörön túli része Lappi, vagyis Lappföld. A mintegy 60 ezer km²-nyi terület felszíni formáit a tunturik, "a fátlan, olykor csenevész cserjékkel fedett füves térségek, amelyeket a növénytakaró sohasem borit be teljesen" (Karl János). A tundra szót Reguly Antal használta először a magyarban, "mocsaras szteppe" jelentéssel. A tunturi olyan kopár hegyhát, amely gyakran mocsaras környezetből emelkedik ki. A nyugatabbi részeken ezek magas, kopár, éles és meredek formájúak, míg másutt a tunturik békésebb, gömbölydedebbek. Növényzetük a talajviszonyoktól és a növényzettől függően alakult ki, sok az alpesi és szubarktikus növényfaj. A tunturik növényzete ősszel csupán egy hétre csodálatos színpompába borul, beköszönt a ruska-aika. A mocsaraknak több fajtája van Lappföldön, területének is egyharmada mocsár. Lappföld éghajlatát északi fekvése, a Jeges-tenger közelsége és a Golf-áramlat egyaránt befolyásolja, így a hideg és változékony időjárás az uralkodó.

A hatalmas területen elszóródott gyér lakosság egymástól lényegesen elütő csoportokra tagozódik. A lappság nyelvében minden politikai és közigazgatási kerettől függetlenül olyan nagy mennyiségű és annyira mélyreható különbségek fejlődtek ki, hogy az egymástól távolabb eső csoportok meg sem értik egymást. A lappok saját nyelvi népi neve a sabme, same. A norvégok ősidők óta a finn név alatt a lappokat értik. A lappok életmódját lakóhelyük sajátos természeti viszonyai szabják meg. Lakóhelyük jó része fjordos tengerpart, néhol hegyláncolatok emelkednek, másutt meg sziklamezők és erdőségek húzódnak. Az északkeleti rész fokozatosan átsimul tundrás vidékké. A föld gyér lakosságát szűkebb környezetének jellege és életformája szerint tengeri, hegyi és erdei csoportra szokás osztani. A tengeri-lappok a Jeges-tenger mentén élnek, állandó lakásuk van, s jobbára hagyományosan halászattal tartják fenn magukat. A hegyi-lappok Norvégia és Svédország belsejében nomadizálnak, főleg rénszarvastenyésztéssel foglalkozva. Az erdei-lappok a Kola-félszigeten élnek, és a vadászat is fő foglalatosságaik közé tartozik. Svédország délibb részén és Finnországban földművelő-állattenyésztő lappok is vannak. A pásztorkodás, réntartás, mint fő életmód nyugati hatásra terjedt el a finnországi lappoknál. IX. Károly svéd király 1605-ös összeírása szerint a lappok vadászatból éltek. A finnországi lappok a rént elsősorban húsáért tartják, a prémje és a szarva is fontos, de csak másodlagosan. Más, réntartó "rokon-népeinktől" eltérően a lappok a rént fejik is. (Norvégia négy nagy rénszarvastenyésztő körzetében kb. 380 család él, és 110 ezer darab rén!) A lappföldi feldolgozóipar fejlődése 1781-ben indult meg, amely száz év múlva hatalmas méretű fakitermeléshez vezetett.