„Kezdjetek el élni, hogy legyen mit mesélni…”
Van igazság e sorokban. De abban is, hogy a pillanat varázsát is meg kell élni. A jelenben kell lenni. És ha élményként éljük meg a jelent, akkor az hosszú távon is előhívható lesz. Tehát kellenek a kis őrültségek. Mire eldöntjük, és belevágunk, addigra sokszor nem is tűnnek annak. Ez a lovas példát mutat nekünk. Elindult a hegyekbe. Télen, meredek hegyek között, egyedül. A semmibe. Mert útra kelni jó. És vidám volt, ahogy a grúz embereket vidámnak teremtették. Stepantsminda faluból indult, nem messze az orosz határtól, és miután felkapaszkodott az erdőhatár fölé, övé volt a világ.
Lassan baktatott, olyan lassan, hogy a vele tartó kutyája kissé unta is magát. Ezért megörült a túrázóknak, és azonnal barátságosan hozzánk rohant. A képen már épp továbbfutott, ezért csak a farka hegye látható.
Az Alpokban is lehet találni kihívásokat. A magunkfajta átlagembereknek más a kihívás mint a hegymászóknak. De ha csak éppen arra van idő, hogy a Bécshez (és a határhoz) legközelebbi hegyekig menjen az ember, akkor is lehet találni kihívásokat. A bicajosok a hátukon vittél fel a járgányukat a Rax-fennsíkra, ahol már végképp nem lehetett tekerni. Aztán odafent már nem kíméltél magukat, és nyeregbe pattanva valódi hegyibringássá váltak. Mi pedig gyalogos tempóban próbáltuk beszippantani a tájat, legyen az a fennsíknak nevezett hegy-völgyes vidék, vagy akár a mély völgyek panorámája.
A kihívás tehát viszonylagos. Aki Finnországban él, annak mindennapos, hogy evezzen egyet a kiterjedt tórendszer valamelyik részén. Ám a látogató túrázó ámulattal élvezi a Saimaa-tavon az evezést, ahogyan öbölről öbölre jártuk a tó egyes részeit. A parton valódi masszív rögök, kristályos kőzetek, hol erre, hol arra dőlve. A geográfus ilyenkor átölelné az egész világot. Mert szép, szép, de a szemünk előtt megelevenedik a földtörténet is. Ezért jó geográfusnak lenni. Aztán kikötöttünk némelyik szigeten, a vadonban.
Amikor olyan folyón adatik meg a vízitúra, ahol mások raftingozni szoktak, akkor a kenu határain belül mi is igyekszünk kipróbálni magunkat. Bár a vízesés elég félelmetes, de szerencsére nem kell lejönni rajta. Csak alulról próbáltuk megközelíteni, hogy minél inkább magával ragadjon a természet erejének látványa. A Dinári-hegység középső vonulati között járunk, egy csodaszép hegyi folyó alsó szakaszának kezdetén. Ez a folyó utolsó vízesése, ezalatt már csak egy kanyon-szerű szurdokvölgyben halad, ahol viszont vadnyugati hangulat vár minket.
Ha csak egy szelíd vízitúra résztvevői vagyunk, akkor is jöhet szembe kihívás. Ezen a napon a szikrázó napsütésben eveztük körbe a Tisza-tó egy részét, miközben nádasok és nyílt vízfelületek váltogatták egymást. Nem szenvedtünk hiányt látnivalókban, de kikötés után még maradt annyi energia, hogy egy kis mókázásra kipróbáljam a békák perspektíváját. Szépnek ugyan szép a sok tündérrózsa, azonban a ragaszkodó hínár úgy körbe éri az ember egész testét, erősen motiváltnak kell lenni a mutatványhoz.
Grúziában úton-útfélen meglepetésben van része az embernek. És ez mindig kellemes meglepetés. A Kaukázusból lefelé tartva az út mellett pillantottuk meg ezt a roncsautó telepet. Ami kissé alaposabban megnézve nem is az, aminek látszik. Hanem egy gyűjtemény. Nem minden gyűjtő fényezi ki szeme fényeit. A tulajdonos csak úgy, összeszedegette az autókat. Volt itt világháborús harckocsi, német parancsnoki autó, de a győri első sorozatos Opel Astráig sok minden más is.
Az pedig csak a móka része, hogy az út mentén úgy sikerült berendezni a roncsokat, mintha egy háborús baleset történt volta. Nosza, nem kellett sok gondolkodás, hogy megszálljuk a járműveket, és átérezzük azok minden kényelmetlenségét.
Nem mindig utazáshoz, túrázáshoz kapcsolódnak a kalandok, kihívások. Őrültségre a hétköznapjain is képes lehet az ember. Persze ez nem egyik napról a másikra történik. Első lépésként magával ragadott a közösségi futás. Amatőrként, sok hasonló futóval nap mint nap róttuk a kilométereket. Valahogy úgy alakult, hogy egyre többet.
És hamarosan a félmaratoni táv is könnyedén teljesíthető volt. Majd néhány hónap múlva a maraton is. Úgy, hogy előtte meg sem fordult a fejemben, semmiféle motiváció nem volt ebben az irányban. Ám utána már nem volt megállás, vitt a büszkeség. És néhány jól sikerült maratoni versenyt követően már unalmas volt négy órán keresztül megállás nélkül futni. Így hát újabb kihívást kellett keresni. Ez lett a kürtőskalács jelmez.
Igen, meleg van belül. Nem is kicsit. De ez a nehézség, és az, hogy egyre csak vizesedik a kalács, össze sem hasonlítható azzal, hogy futás közben tömegek külön szurkolnak a kalácsnak, ami minden pillanatban plusz erőt adott.
Sok évvel korábban pedig a vitorlázórepülés volt a mindennapok része. Ez is egy sport, és igen összetett. Nem csak technikai, hanem fizikai kihívás is. Nem beszélve arról, hogy milyen hosszú út vezet addig, amíg megtanul az ember egyedül vezetni egy ilyen motor nélküli jószágot.
A túrázás világban pedig nem is kell mindig felmászni, letérni, bebújni, hátranézni, hogy különleges helyekre jussunk. Ezen a túrán egy vízesésekkel tarkított folyón haladtunk. Amely vízesés kicsi volt, ott lecsúsztunk a hajókkal, amelyik viszont túl nagy ehhez a mutatványhoz, ott ledobtuk a hajókat a mélybe és utánuk ugrottunk. Tehát adva volt a strandolás is egyúttal.
Itt, a legnagyobb, legösszetettebb zuhatagnál időt szakítottunk a vízesés mögött kialakult barlangokra is. Beevezve, beúszva fedeztük fel a két világ határát.
Aztán van, mikor úgy adódik, hogy nem is kell nagyon sokat tenni, hogy különleges helyre jussunk. Csak gyalogolni kell. Szépen, előre, felfel, ameddig a szem ellát.
Grúziában járunk, a Kazbek hegy oldalában. Ha jól gazdálkodunk az idővel, viszonylag kényelmesen fel lehet jutni a 3300 méteres magasságban véget érő Gergeti-gleccserhez. A gleccser nyelve ugyan nyáron nem olyan szép fehér mint ahogy a természetfilmekben megszoktuk a téli képeket, de így is lenyűgöző látvány. Víz csordogál mindenhonnan, a környék pedig csupasz sziklákkal borítva. És ha figyelmesen lefelé fordítjuk fejünket, apró fénylő kockákat veszünk észre. Pirit, a bolondok aranya. Már csak ezért is érdemes kicsit bolondnak lenni.
Aztán messzebbre is elmentünk túrázni. A Tiensanban járunk, Kazahsztán déli részén. Odalent, a síkvidéken már beköszöntött a tavasz, de itt fent még jelen van a tél. És már csak azért is megmártóztam a jeges patakban. Persze, nem nyakig, hiszen ahhoz nem volt elég mély (nem beszélve arról, hogy a szándék sem volt meg hozzá). A legkülönbözőbb méretű görgetegek között félelmetes érzés elképzelni azokat az erőket, amelyek ezeket a völgyeket létrehozták.
