A Cinque Terre a Luca című filmben

A járvány előtt egy genovai rendező, Enrico Casarosa kitalálta, hogy kéne egy animációs filmet csinálni, amelyik Liguriában, szülőhazájában játszódik. A lezárások közbeszóltak, így még egy kicsit kellett várni arra, hogy elkészüljön. Aztán megszületett a film, ahol a történet és a szereplők a szokásos Disney stílusúak, ám a háttér hihetetlenül azonos lett Liguria keleti részének egyes helyeivel. Nem is titkolták az alkotók. Gyakran látogattak ide, beszéltek a helybeliekkel, karaktereket alkottak belőlük és megrajzolták a falvakat. Monterossóból Portorosso lett, de a házak, az utcák, terek, kikötők teljesen életszerűek. Ha már jártatok a Cinque Terrén, akkor nézzétek meg a filmet! Ha még nem jártatok a Cinque Terrén, akkor is nézzétek meg! Vagy mielőtt eljöttök az öt kis faluba vagy utána. A film címe: Luca. A történet mese, de a képi világ nagyon kedves és a mondandója sem olyan rossz.

A film első jelenetében látható egy térkép, ahol Portorosso szomszédja Corniglia, tehát ez a falu a valódi nevén szerepel a filmben is. Maga a Cinque Terre (és környéke) is egyértelmű.

Amikor a két főhős fiú a toronyból (a tengerpartokon található, a szaracénok elleni őrtornyok egyikéből) néz körbe, vagy amikor a Genovába tartó vonat Giuliát és Lucát a városba viszi, ahonnan kilátás nyílik a tengerpartra és Portofino környékére, amely szintén nagyon jól felismerhető. Még a Portorosso előtti „Isola del Mare” is nagyon hasonlít Tinóra – a Palmaria és Tinetto közötti szigetecskére, amely meghatározó része a Költők öblének. A kis Portorosso leginkább Vernazzára hasonlít, a tengerparton lévő terével, de magában foglal egy kicsit Camogliból is (az íves átjárót a mólóhoz).

A sikátorok, a macskaköves utcák, a házak színei és a szőlőültetvények is erről a vidékről kerültek a filmbe, míg a kis szürke kavicsos strand, ahol a két tengeri lény partra szállt, a genovai part alapján készültek. Ezeken kívül vannak apró kis utalások is néhány dologra. Az egyik ilyen a portorossói üzletek nevei. A főteret Italo Calvinóról, a liguriai származású íróról nevezték el. Az imperiai születésű Edmondo de Amicis gyerekregényírónak egy emléktáblája van egy creuzán.

A creuza egy sajátos építészeti kifejezés Liguriából. Olyan szűk, falakkal határolt gyalogösvény, amely a Riviéra domboldalain vezet felfelé a tengerparttól a szárazföld belseje felé. A szót Fabrizio de André genovai énekes tette világszerte ismertté az 1984-es „Crêuza de mä” (Tengeri ösvény) című albumával.

A „Via Corniglia” is látható rövid ideig. Egy másik utca utal a „Revello”-ra, a híres camogli pékségre, és a „Via Piaggio”-t sem hagyhatjuk. Ez az az utca, ahol Enrico Casarosa rendező lakott. Mellesleg a Piaggio egyúttal a filmben főszerepet kapó Vespa márkának is a tulajdona.

A kis üzletek nevében is lehet találni apró utalásokat, amelyeket jó eséllyel csak a liguriaiak vesznek észre. A Pittaluga (bár) és a Repetto (élelmiszerbolt) két jellegzetes genovai vezetéknév, a San Giorgio (tejtermék) pedig Genova védőszentjének a neve. 

És mi a helyzet a Vespákkal foglalkozó árusító szerelő felirataival? „Gomme Ravatti”. Helyi dialektusban a ravatto egyszerre jelent csecsebecsét és egy kicsit csúnya vagy rossz egészségi állapotú embert. Egy másik bolt neve „Paciugo”, ami rendetlenséget jelent (vö. pacuha).

„A leginkább genovai dolog, amit beletettem a filmbe, az a trenette al pesto” – mesélte egyszer a rendező. Ezt a jellegzetes helyi ételt vékony, lapos tésztával (tenette) készítik, a bazsalikom mellett apró kockákra vágott burgonyával és zöldbabbal, amelyeket együtt főznek meg a tésztával. És a pesztós tészta valóban főszereplő a filmben!

De figyelmes szemünk más finomságokat is találhat. A Da Marina trattoriában, a tésztakészítéses jelenetben, egy kifakult étlapon olvasható: „trofie al pesto” és „baccalà” feliratok olvashatók rajta.

A Trofie al Pesto is egy klasszikus liguriai étel, de ez csavart tésztával készül, így jobban megfogja a szószt. A baccalà a sózással tartósított tőkehal.

Magát a tőkehal fogyasztásának kultúráját a norvégiai Lofoten-szigetekről hozták olasz hajósok még 1432-ben, de az még a sózatlan, szárítással tartósított tőkehal volt (stockfish, vagy olaszul stoccafisso). Egy velencei kereskedő nemesember, Pietro Querini Krétáról Flandria felé hajózott egy borral és fűszerekkel megrakott hajóval, de az Északi-tengeren hatalmas viharba került. A hajótöröttek a Lofoten-szigetek egyik lakatlan zátonyán, Røst közelében kötöttek ki. Helyi halászok találtak rájuk, és befogadták a tizenegy túlélőt (a 68 fős legénységből). Querini itt látta először, ahogy a helyiek a tőkehalat (skrei) só nélkül, a hideg szélben hónapokig szárítják, amíg az egészen kemény nem lesz. Velencébe visszatérve Querini részletes beszámolót írt a Szenátusnak a látottakról, és bemutatta az új élelmiszert, bár a tömeges fogyasztása csak később, a XVI. században indult be.

A sózás technikáját a baszk halászok tökéletesítették. Ők fedezték fel az Új-Fundland környéki hatalmas tőkehalállományokat. Mivel az ottani éghajlat túl párás volt a puszta szárításhoz, a halat bőséges sóval kezdték tartósítani, hogy kibírja a hosszú utat Európába. A sózott tőkehal (portugálul bacalhau, spanyolul bacalao) a XVI. századra Spanyolország és Portugália nemzeti eledelévé vált. A Földközi-tenger menti kereskedelmi kapcsolatokon keresztül (főleg Nápoly és Szicília révén, amelyek akkoriban spanyol fennhatóság alatt álltak) került be tömegesen az olasz kikötőkbe.

A portorossói focacciabolt – a felirat szerint – focacciát és farinatát kínál. Észrevette valaki, hogy hívják Ercole motorcsónakját? „Focaccia” a neve.

A történet Genovában ér véget, ahol az elegáns Castelletto városnegyed felől gyönyörű panoráma tárul elénk, és olyan nevezetességek, mint a katedrális harangtornya és természetesen a Világítótorony, a Lanterna di Genova is felismerhető. Látható az ablakban, miközben a főszereplők reggeliznek (kávét és focacciát), végül pedig a figyelmes szemek számára feltűnik a canestrelli – egy tipikus ligúriai édesség.

A canestrelli egy hagyományos helyi omlós keksz. Az ünnepek, esküvők és a vásárok egyik legkedveltebb édessége. Többnyire hatszirmú virág formája van, amelynek a közepén lyuk található, és általában vastagon meg van szórva porcukorral. A rendkívül omlós textúrát a tésztába kevert főtt tojássárgája adja (ez az úgynevezett ovis mollis tészta). Íze vajas, gyakran enyhe vaníliás vagy citromos aromával. A neve valószínűleg a canestro (kosár) szóból ered, utalva a fonott szalmáskosarakra, amelyekben a kisültek után hűtötték és tárolták őket.

A sütemény eredete a középkorig nyúlik vissza, amikor még akkora értéket képviselt, hogy esküvői ajándékként adták, sőt, fizetőeszközként is használták. A sütemény annyira összefonódott Genova történetével, hogy egykor a város egyik érméjén, a Genovinón is szerepelt.

Észrevehetünk egy újságot is („Il Tigullio”), amely egyben a Portofinó-félszigetet délről határoló öböl neve. A „La tribuna ligure” segíti a jelenetben a hely beazonosítását.

Az említett helyeken túl „szerepel” még a filmben Tellaro is.

Összességében persze egyik utalás sem nagy dolog. Az alkotók egyáltalán nem titkolták, hogy Liguria keleti részéről mintázták a film helyszíneit. Mégis élmény felfedezni az egyes összefüggéseket, hasonlóságokat.

És egy ráadás kép: így jelent meg a Luca című film a Cinque Terre vonatain.

SILENZIO BRUNO!