Elindultunk hát ismét Itáliába. Bár nem a legtökéletesebb időpont nyáron utazni, azt sem engedhetjük, hogy elrettentsen a június. A csapat tagjai nem ismerték egymást, így előfordult, hogy túrázók anélkül utaztak egymás mellett, hogy tudták volna egymásról, hogy a másik is a Cinque Terre túránkra utazik. A repülés azonban mindig látványos. Lenyűgöző önmagában az is, hogy mitől emelkedik levegőbe egy gépmadár, de lenyűgöző a táj is a levegőből. Mindkét oldalon lehetett ismerős vidékeket felfedezni. Én a jobb oldalon ültem. Mivel a Balatontól északra repültünk, nem láthattam a saját tengerünket. Szlovénia felett felhős ég kísérte az utunkat, utána viszont nagyszerű látvány fogadott. Ezúttal leginkább az Adria északi partvidéke vívta ki mindenki csodálatát. Bibione és Caorle vidéke. Amennyire nem kedveljük közelről, a tömegturizmus, az uniformizált partok, a művi környezet miatt, annál látványosabb fentről ez a vidék.
Ezután éppen a Pó-delta felett repültünk el. Ebből a magasságból azonban kevés látszott abból, ami lent, közelről olyan ijesztő. Innen az aszály és az alacsony vízállás helyett csak a szerte kanyargó folyóágakat láttuk. Néhány nappal később olvastuk, hogy a Pó-alföld szárazsága hosszú távon veszélybe sodorhatja a parmezán sajt termelését is. Elgondolkodtató, hiszen hajlamosak vagyunk minden olyan hírt, amely a globális éghajlatváltozással kapcsolatos, magunktól, a mindennapjainktól távolállónak tekinteni. Holott rövid-, közép- vagy hosszútávon egészen biztosan hatni fog az életünkre.
Vonattal jutottunk el a Cinque Terrére. Sietni kellett, hogy ami még belefér a napba az esti órákban, azt kiélvezhessük. Először Toszkána tengerpartjait szeltük át. Ezzel hangolódtunk rá Itáliára. Beszélgettünk a hegyvidékről és a homokos strandokról, a hegytetőkre épült várkastélyokról és a carrarai márványbányákról. A hófehér kőzettömbök és félig feldolgozott sziklák kilométereken át kísérték az utat. És ezekből a bányákból már Michelangelo is…
La Spezia már a Cinque Terre kapuja. Ide érkeznek a tengerjáró hajók és innen indulnak a vonatok és kompok az öt kis faluba. Holnap visszatérünk, és különben sem lenne praktikus bőröndökkel sétálni, így most csak az állomás környékén néztek szét néhányan. Hiába, a bárok minden pillanatban vonzóak tudnak lenni. Aztán hamarosan nekiindult a vonat, amely nagyrészt a sziklák alatt halad. Már a városban föld alá tér, és csak ritkán bukkan felszínre, amíg végighalad az öt falu területén. Felkészülten vártuk, hogy kibukkanjon a vonat a hosszú alagútból, mert ahogy mindig, most is arra lehetett számítani, hogy mindenki felkiált a gyönyörű látványtól. És így is lett. Vidám morajlás futott végig a vagonon, amikor kibukkant a tenger a késő délutáni napsütésben.
A csodálat pedig nem múlt el a vonatról leszállva sem. Párás meleg levegő, a tenger hangos morajlása, jobbra és balra pedig a meredek sziklás partok, amit dél felé Manarola látványa tett telejssé. A csapat megszerezte első benyomásait a tájról. Várt minket Corniglia, a száz méter magasra települt falu. E különleges fekvése miatt jóval kevesebb turista keresi fel, nekünk ezért is vált a kedvencünké.
Bár lesz még ennél különb panorámában is részünk, a csapat tagjait azonnal áthatja a pillanat.
Szerencsére a házigazdáink vállalták a bőröndöket, bár a kis Ape alig bírta az emelkedőt. Azonnal megkezdtem a bolondozást is. Az első kanyar előtt már kétszer leállt a kis autó, így a következő köhögésre nekilódultam és mire éppen újra erőre kapott, sikerült utolérni, hogy legalább jelképesen megtoljam. Ezzel meg is volt a megfelelő alaphangulat, miközben nekem le kellett ülnöm egy kőfal tövébe egy kis pihenésre. Úgyhogy vidáman, üres kézzel ballagtunk fel a faluba.
Az út mentén még csak elszórtan vannak házak, de a kertek meglehetősen nagy változatosságban követik egymást. Hatalmas virágos bokrok, szőlők, elhagyott teraszok. És máris találkoztunk a teraszok vidékének egyik jellegzetes járművével, a treninoval. Ezzel a kis egyvágányos fogaskerekűvel közelítik meg a gazdák a magasban elhelyezkedő földjeiket.
Bármennyire is elbűvölő a falu, megérkezve rögtön a szállásra mentünk. Bár a téren és a kis sikátorszerű utcákban a fagyizók és a bárok erős hatással voltak ránk. Az apartmanokban végre magszabadulhattunk a bőröndöktől. Későre járt, de a hangulatot még lehetett fokozni. Lementünk a falu egyik kis terére és egy bárban megvacsoráztunk. Nem kockáztattunk, a bárral előre megbeszéltünk, hogy legyen még választék e kései órán. A csapat nem is csalódott, mi szem-szájnak ingere, került minden az asztalra, a hosszú utazás után volt rá kereslet.
És ahogy arra számítani lehetett, a helyi lakosok is ott voltak velünk a téren. Ahogy napközben az asszonyok ülnek a padokon, estére a bácsik veszik át a helyüket és figyelik a téren az életet. Mint ahogy a macskák is.
Holnap irány a piac, majd egy kis szieszta.
Hiszen megérkeztünk a Cinque Terrére.
Aztán a szomszéd falu, egy kiadós strandolásra és egy kisebb sétára a szűk utcácskák labirintusában.
Itt olvasható a következő nap.