top of page

Kép regény 23.

Ez itt Liguria. Aki hallott már a Cinque Terréről, egészen biztosan nem ilyen látványt képzelt maga elé. Sosem elégszünk meg azokkal a helyekkel, amelyek messze földön híresek. Mindig valami több kell. Hogy érezzük az egyéni felfedezés örömét. Ezen a napon ott hagytuk az öt csodálatos falut, hogy a közeli kisvárostól útnak induljunk. Kicsit odébb már semmi világhír nincsen, azokat a városokat és falvakat nem kapták fel amerikai bloggerek, így keveset hallani róluk. Pedig legalább annyira hangulatosak mint a Cinque Terre színes házai. Továbbra is tengerpart, ahogy látható, elég szorosan. Errefelé érdemes vonattal közlekedni. De az első vasútvonal még egyvágányú volt, amit a XX. század második felére kinőtt a turizmus. Csak néhány pillanatra bukkan ki a szabadban, de akkor ámulatba ejt mindenkit a látvány. Ám többnyire alagutakon szeljük át az Appenninek parti láncát. Az olaszok voltak olyan vakmerőek, és a bővítés során itt nem a régi pályát szélesítették, hanem teljesen új alagutakat fúrtak. Ott a vonatok gyorsabban tudnak haladni, a régi útvonal pedig megmaradt nekünk!

Mindent a régiben hagytak, csak a síneket szedték fel, hogy remek bicajutat alakítsanak ki. Egymást érik az alagutak, köztük néhol egy-egy faluban bukkanunk ki. Vagy egy tényleg világvégi strandnál, amely sokszor egyben halászkikötő is. És ha már kikötő, akkor bár is van. Nem kellett sokat tekerni, itt sem a teljesítmény a cél, hanem az élmény. Jártunk már arra tükröződő víznél és viharos időben is, amikor a hullámok permete szinte a kerékpárútig felcsap. Ez a túra mindig lenyűgöző!

Találtunk egy helyet, ahol csak egy egészen apró kijáratot faragtak az alagútból, hogy odakint egy állványzatról gyönyörködhessünk a tenger és a sziklák találkozásában. A bicajtúra meg megvár. Nem is kell sehová sietni. A túra végpontjánál a kedvenc bárunk, az ital mellé mennyei falatokkal, alatta hasonló sziklás part, kis kavicsos stranddal. De mi hosszan bámészkodtunk itt. Sorra készültek a képek, az otthoniak meg majd nagyot néznek, mert ezeken a képeken nem fogják felismerni a Cinque Terrét!

Jó kis bicajokat kaptunk a túrára. Még válogatni is lehetett. Aki ezer éve nem ült két keréken, az gyakorolhatott indulás előtt, aki akkor is csak kempingbicajjal tekert, annak olyat is kerítettek! A túra hangulatát próbáltam visszaadni azzal, hogy a magasba emeltem a járgányt. Mert ki egyáltalán nem fáradtunk és a többiek ekkor még nem tudták, hogy a végén, a bár után még egy kis sziklába faragott ösvény is vár ránk, amelynek a végén a legeldugottabb strandot vehettük birtokba. És visszaúton újra átélhettük az alagutazás izgalmait, a városba érkezve, immáron két kerék nélkül pedig nagy fagyizással zártuk a túrát. De csak a túrát, mert ebből a napból még remek pillanatok voltak hátra. Visszatértünk a Cinque Terrére, a falunkba, hogy a nyári esték olasz hangulata is magával ragadja a csapatot.

Nem csak a természet igyekszik különlegeset alkotni Norvégiában. Az ember is hozzáteszi a magáét. Hatalmas hajókat épít, hogy minden luxussal kényeztesse az az iránt vágyakozókat. Mi azonban ennél a tengeri útnál jóval lassabb és többnyire látványosabb úton jártuk be a jég formálta tájat. Az egykori gleccservölgyek hihetetlen hosszúságban kanyarognak a Skandináv-hegyvidék vonulatai között, amelyek errefelé 1700 méteresek. És ezek az öblök hihetetlenül mélyek is, a 260 méter is eléri a vízmélység. Ezért az ember rájött, hogy a maga hatalmas hajóival is behajózhat a mélyükre. Az egyik leghíresebb fjord végénél álltunk meg ebédszünetre. Persze, ha geográfusok vagyunk, akkor ez a fjord eleje, hisz a hegyek felől érkeztek a gleccserek nem is olyan régen, amelyek ennyire kimélyítették a völgy alsó szakaszát, a fjord vége a tengernél van.

Norvégiában nincs olyan, hogy kellemetlen időjárás. Az ember egy-két napon belül megszokja, hogy sok a csapadék. De errefelé a csapadék nem a rossz idővel egyenértékű. Az átlag. Sok pára, amelyből sokszor hullik is valamit. Télen-nyáron. Azonban a táj annyira változatos, hogy eszünkben sincsen neheztelni.

A fjord partján állva egy darabig néztem a sürgés-forgást, hiszen az óceánjáróról éppen leszállni készültek a turisták. Aztán felfedezőútra indultam. Ha ez a fjord eleje, akkor fel kell fedezni, mi van az elején túl. Valahonnan víznek kell jönni. De ránézésre igen meredek hegyek veszik körbe a falut, így nemigen lehet csendesen csörgedező csermelyre számítani. És valóban! Iszonyú erővel zúdul alá a kis folyó vize. Számtalan lépcső, ahol gigantikus sziklákon törik meg a folyó, hogy egy része átbukjon a kőzeteken, egy része pedig irányt változtasson.

A magaslatról másik úton tértem vissza a tengerpartra. Fura ez a szó olyan helyen, ahol a nyílt tenger száztíz kilométerre van, de mégsem folyó és nem is tóról van szó, ez bizony a tenger. Csak kissé más, mint az előbb, a messzi délen, Liguriában. A visszaút egy darabig kevésbé látványos. de egyszer elém tárult ez a látvány. Persze, be kellett térni hozzá a falu temetőjébe. Amelyet – ahogy mifelénk is – teljesen árvízmentes helyen alakítottak ki. A mindent körülvevő üde zöld növényzet és a függőleges falakkal határolt keskeny fjord látványa megérte a fáradtságot. És ilyen helyeken turistákkal sem lehet találkozni. A templom és az óceánjáró kontrasztja pedig egyrészt jó fotótéma, másrészt emlékezteti az embert, hogy mennyire mindent meg akarunk hódítani, tömegesen, a legkisebb fáradtság nélkül.

Hazai vizeken evezünk. A Szigetköz a Duna deltavidéke. De itt nem a tenger követi a deltát, hanem halad tovább a folyó. Volt idő, amikor nem messze innen tenger, sőt, óceán hullámzott, de arra az ember nem emlékezhet, csak a magunkfajta tudomány képviselőinek kutatásaiból derült fény mindezekre. A Duna kiér a Dévényi-szorosból, majd hirtelen lelassul és ezer ágra bomlik. És ez még akkor is így van, ha elterelték, ellopták tőlünk a folyót. A 90-es években sikerült megmenteni a Szigetköz élővilágát. Akkoriban sok kiszáradt mederszakasz fogata a túrázót, de ma már elegendő víz van mindenfelé.

Két napon át bolyongtunk a mellékágakon. Közben eveztünk rejtekadó erdőben, kanyargó kis folyón, méretes állóvízen. Ültünk zuhatagban, figyeltük a felettünk körözgető gázlómadarakat, halakat számláltunk a hallépcsőn, és meglátogattuk a Nagy-Duna egykori medrét, amelynél szomorúbb látvány aligha van idehaza. Talán az egerszalóki Sódomb hasonló. Az emberi mohóság, a mindenekfelettiség érzése, de legfőképp a jövővel nem törődés példái. Szerencsére a Szigetköz él és virul, ezért amint lehet, visszatérünk!

2023. január 14.

A geográfus kép regény huszonharmadik bejegyzése.

Emlékeztek még az elsőre? Tessék.

16 megtekintés0 hozzászólás

Friss bejegyzések

Az összes megtekintése
bottom of page