Egy szép őszi napon körbejártuk a Zemplént. Ezúttal nem készültünk igazi gyalogtúrákra. Egy-egy kis bepillantás erejéig akartunk meglátogatni néhány részét. A lelassuló őszi időben elcsípni a kis falvak és a természet hangulatát. Itt éppen a vulkáni vidék északi részén egy pálos kolostor romjainak eredtünk a nyomába. Nem volt nagy a távolság, de mivel meleg délutáni fények járták át az erdőt, sokáig tartott az út oda is, vissza is. A lenyűgöző színek szinte minden pillanatban megállásra késztettek. Az erdő hatalmas fái és az aljnövényzet minden pillanatban más keretet nyújtottak a sárguló levelek színjátékának.
Ezen a vidéken 9-15 millió évvel ezelőtt zajlott az intenzív vulkanizmus. Ekkor keletkeztek azok a kincsek is, amelyeket évszázadokig bányásztak errefelé. Különösen a nemesopál, valamint az arany és ezüst bányászatáról volt híres a táj. De nem csak a természet, a kulturális örökség is az oka annak, hogy a Zemplén legészakibb hazai pontjáról indították útnak az Országos Kéktúrát, amely 100 km-en át kanyarog a hegyvidéken, a gyalogtúra szerelmeseinek legnagyobb örömére. Mint ahogy a vízitúrázás kedvelői is imádják ezt a vidéket. A Zempléni-hegységet két folyó, a Bodrog és a Hernád veszik körül. A Bodrog lassú folyású, Hegyalja lankái alatt kanyarog és érkezik Tokajba. A Hernád gyorsabb kissé, ám annál vadregényesebb. Sokszor szabályosan nekiütközik a hegyvidék peremének, magas függőleges löszfalakat kialakítva az alámosásokkal.
Mi azonban nem vízitúrára érkeztünk, hanem a kolostor romjaihoz. Nem tudni, mikor épül, de a XIV. század második feléből maradt fent az első említése. Aztán a XVI. században hanyatlásnak indul a korábban virágzó birtok és maga az épületegyüttes is. A romok azonban ma is impozáns látványt nyújtanak.
Baranya megye eldugott sarkában tettünk egy sétát. Két táj határán jártunk, amelyet még alig fedeztek fel maguknak a túrázók. Egy kis völgyben fekszik két apró falu. Illetve nem is falu, mivel már elnéptelenedtek. A házak mégis virulnak. Élénk színek, jó állapotban lévő porták, dolgos emberek a kertekben. Az út nehezen járható, már csak nyaralónak használják a házakat. Bár többen az év nagy részét is itt töltik. Ők azok, akik Hollandiából vagy Németországból érkezve szerettek bele ebbe a tájba. A két falu között is a nagyvárost ott hagyó család telepedett le. Egy száz hektáros birtokon gazdálkodnak. A malacok és a bárányok kimennek reggel a rétre, az erdőbe legelni és csak estefelé kerülnek elő, mint ahogy a marhák is. El lehet képzelni, milyen remek tejet és húst adnak. Hát efféle alapanyagokból kaptunk egy sok fogásból álló ebédet a tanyán. Megterítve a rét közepére.
Ebéd után pedig bőségesen maradt idő az állatvilág felfedezésére is. A rengeteg háziállat közül amerikai vendégeinknek a szamarak jöttek be leginkább.
Az egykori Bizánc nyugati részén, a Nápolyi–Szicíliai Kettős Királyság területén, Olaszország déli csücskében utazgattunk. Tudatosan, felkészülve. Ennek ellenére is kellemes meglepetés volt, amikor a már várt kedves kis strandhoz érkeztünk. Az út a magasban, közvetlenül a parton, odalent pedig egy apró völgy végénél, sziklákkal körülvéve a fürdőzőhely. Nem csak geográfusok álma, ez mindenkinek bejönne. Ahogy be is jött, amikor másfél évvel később újra erre jártunk, ezúttal túrázókkal.
Mivel odafentről látható volt egy barlang a sziklák mögött, ami a strandról nem látszik, nem lehetett kihagyni, hogy beússzak odáig. Mögöttem a völgy és az azt szegélyező kőfalak, előttem pedig a nyílt tenger. A barlang nem mély, nem félelmetes. A tenger hozta létre. Abráziónak hívják azt a folyamatot, melynek során a tengervíz, a hullámzás apránként megrepeszti a kőzeteket, szélesíti a réseket, majd elhordja a leomló sziklákat. Vajon már létezett a bizánci időkben is?
És mivel mészkő vidéken járunk, kristálytiszta, átlátszó a víz, a barlangban a fényjátéktól varázslatos hangulat. Csak a fényképezőgép vízhatlan bejuttatását kellett megoldani. Nem volt nálunk megfelelő tok, így maradt a kreativitás. Úszószemüveg és annak pántja alá szorítva, dupla zacskóban a masina. Már csak egy megfelelő peremet kellett találni odabent, ahol meg lehet állni arra az időre, amíg két kézzel kiszabadítom a gépet és elkészülnek a fotók.
2022. december 1.
A geográfus kép regény első bejegyzése.
A folytatás itt következik.