Keresztül-kasul az őszi Abaújon és Zemplénen

Frissítve: 2021. nov. 15.

A szép őszi idő – mint ahogy, persze, minden más évszak is – nem csak a tekintetet vonzza, hanem indulásra is ösztönöz. Úgy adódott, hogy egy év elteltével újra az ország északkeleti részében jártunk. A 3-4 napos túraprogram folyamatosan formálódik, jobbnál jobb programelemeket sikerül beemelni.

Ezúttal szép napos időben jártuk keresztül-kasul a Zempléni-hegységet. Felfedezni való van bőséggel, de ezúttal az ősz káprázatos színei is meglehetősen vonzónak bizonyultak.

Természetesen az egyik napon sem sikerült az eredeti terveknek megfelelően haladni. De ez így volt jó. Igyekeztünk nem túltervezni a napokat, csak valami vázlatos elképzeléssel indultunk útnak. Amikor pedig a közeli dombokon vagy távolabb megláttunk valami szemrevalót, akkor egy könnyed mozdulattal arrafelé vettük az irányt.

Az első faluban rögtön letértünk, mert a távolból látványos színekben pompázó gyümölcsös integetett felénk. A szilárd burkolat hamar megszűnt, de nem látszott legyőzhetetlennek a kavicsos, illetve a földút. Amikor aztán már egyre kevésbé volt az útnak út jellege, helyette a felvert gaz és kisebb cserjék kezdték utunkat állni, jobbnak láttuk, ha gyalog folytatjuk az utat. Egyre szűkebb is lett az ösvény, egyre jobban behajlott a szeder és még ki tuja, hány féle bokor. Mindig csak néhány métert terveztünk továbbmenni, hogy a szemközti dombokon rendezett sorokban sütkérező fákról minél jobb képeket készíthessünk.

Végül persze hamar beláttuk, a távolság és a napsütés szöge miatt nem ez lesz életünk fotósorozata. A tekintet pedig közben a körénk tekeredő bokrokra szegeződött. Részben csipke, de még annál is több kökény lepte el az ágakat. És a kökény bizony már túl volt az első fagyos éjszakákon. Bár jócskán függött az ágakon ép, szabályos bogyó, a többségének már ráncos lett a gúnyája. Mindkét fajta fotogénnek bizonyult, de a fagy által megcsípett szemek még édesek is voltak, elmúlt az a fanyar ízük, ami a koraőszi túrákon még jellemzi a kökényt.

A Nap hétágra sütött. Október utolsó napjaihoz képest kifejezetten meleg volt. Ám be kell vallani, a pulóver nem csak a meleg miatt került le, a bozótos ruhaszaggató szándéka ellen is csak így lehetett védekezni. Rengeteg irányba színesen elindultunk volna, hiszen a szemközti dombokról további, még színesebb facsoportokat véltünk látni, egy másik magaslaton pedig valószerűtlenül piros lombozat integetett. Mégis inkább a visszautat választottuk, bízva abban, a hegyvidék közeli részein is várnak ránk még hasonló csodák. Lefelé is lépésben gurultunk, és már-már kiértünk a falu széléig, de mintha a kereket kevésbé gurultak volna zökkenőmentesen. Megállás, és lám-lám, valóban, defekt. Keskeny földút, jobbról továbbra is bozótos, már termés nélküli kökény bokrok, balról őszi szántás, azon túl pedig a Hernád völgye.

A távoli Hernád folyó feleleveníti az egykori vízitúrák emlékét. A sekély, de annál inkább kanyargó folyó, az őserdő hatású erdők, a remek táborhelyek, mind-mind a korábbi, hagyományos, sátrazós vízitúra elemei. Aggodalomra azonban semmi ok, bármikor sort keríthetünk rá, akár vidáman választjuk a sátrazást, akár pedig a kényelmi minimumunk már a négy fal, a stabil ágy és a folyó helyett a fürdőszoba.

Gyors kerékcsere – gondoltuk. Ám az egyik csavar semmiképp nem fogadta el a kulcsot, így elakadtunk. Hosszas tanakodás és internetes keresgélés után mentő ötlet: egy tavalyi túrán ismerkedtünk meg egy kiváló méhésszel az egyik közeli faluban. Ha nem is vág közvetlenül a tevékenyégi körébe, de hátha tud valakit a közelben, aki megszabadítana minket a lyukas keréktől. És tudott is. Bár sok idő eltelt, mire a megoldást jelentő mikrobusz megjelent az úton, de szerencsére a körülmények nem voltak kétségbeejtőek. Melegen sütött a Nap, volt az autónkban elemózsia és csodás panorámában gyönyörködhettünk. A megoldás közeledte azonban további kalandokat is hozott. Egy testvérpár mentett meg, egyikük autószerelő, másikuk viszont fazekas, népművész. Így a sikeres kerékcserét követően megismerkedtünk egy bájos parasztházzal és több másik lehetőséggel, hogy amikor erre túrázunk, legyen hol megszállnunk vagy remek helyi falatokat kóstolnunk.

A nap viszont előrehaladott állapotba került, nem sok reményünk volt már arra, hogy bármiféle nagyszabású tervet megvalósítsunk. Autóztunk egyet a gyorsan növekvő árnyékok kíséretében Regéc környékén, sorra járva a falvakat, majd elindultunk hazafelé, a Nap utolsó sugarait követve.

A következő nap határozottabb tervekkel vágtunk neki az útnak. Határozottabban, de nem korábban. A korlátok tehát benne voltak a napban. A hegyvidék északi részén szeltünk át néhány községet, továbbra is az őszi hangulatot keresgélve. Végül az erdő mélye felé vettük az irányt, de oda már gyalogosan. A pálosok egykori kolostorához a sárgás, vöröses erdőn vezetett az út. Továbbra is hétágra sütött a Nap. Minden pillanatban fotózási kényszer vett erőt az emberen. Még akkor is, ha tudtuk, így elég lassan haladunk az egyébként nem is oly hosszú túraúton.

Méltóságteljes bükkerdőn vezetett az út sokáig. Hol félárnyékban, hol napsütötte tisztásokon át, miközben változatos aljnövényzet igyekezett fényhez jutni. Sejtettük előre, hogy parkerdei séta lesz belőle, hiszen csupán két kilométer várt ránk, ám az azért kisebb meglepetés lett, hogy több óránkba telt megtenni ezt a távot. Szemlélődés, rácsodálkozás, nézőpontok keresése és a végén az exponálás. Valahogy magunkénak érezzük az erdőt, ha saját kezűleg nyomhatjuk meg a gombot. Ennél persze többet is érdemes kihozni a fotózásból. Keresni a formákat, a harmonikus színeket, a kompozíciót, vagy a meghökkentő összhatást. Aztán hamar elfogy a türelmünk, és ezek hiányában is készülnek sorra a képek. Csak mert egyszerűen tetszik. Aztán majd az idő eldönti, lesznek-e köztük hosszú távon is nézegetésre érdemesek.

A kolostorrom valóban egy csoda. Mint ahogy csoda volt tavasszal a Csereháton is. Meghökkentő méretű falak, elképzelhetetlen erdei élet nyomai. A természet pedig évszázadok óta próbál hozzátenni. Jelen állapotában a nyurga fák igyekeznek bekukkantani a romos falak felett. Van, akinek sikerül, és van, akinek egyelőre nem.

Nehéz abbahagyni a szemlélődést. Az ember először csak a köveket látja. Az építményt, a formákat, az ablakokat. Aztán lassan erőt vesz rajta a hely hangulata, és elkezdi elképzelni, hogyan élhettek itt a pálosok. Honnan vettek vizet, mennyi idejük ment el azzal, hogy a faluból felhozzák az elemózsiát, vagy egyáltalán, mivel teltek a hétköznapjaik, milyen kapcsolatuk alakult ki a környező erdővel, a növényekkel és állatokkal.

Többször volt itt régészeti feltárás az elmúlt 80 évben. Ami menthető, igyekeztek, igyekeznek megmenteni. Nehéz is az indulás vissza. Ám az ide vezető út időtartama hamar visszazökkenti a túrázót a mai világba. Az alkony is közel van már október vége táján, de még az is jó lenne, ha a faluba vezető úton újabb és újabb fényeket, formákat, színeket fedezhetnénk fel. Akár az erdészháznál, a patakon való átkelés során, a nyiladékban vagy a meredekebb hegyoldalon való kaptatás közben.

A sárgába és vörösbe hajló színek felidézik az emberben, hogy ezen a vidéken egykor aranybányák ontották a Föld kincseit. Ennél fogva gazdag vidék volt, annak dacára, hogy mindig is világvégi érzése lehetett az erre tévedőnek a hegyek sűrű láncai között.

Kiderül persze, mire visszaérünk a faluba, negyedével hosszabb volt a túra mint ahogy emlékeztünk. Persze, az sem olyan sok, de fő a pontosság. A friss levegő, a délutánra járó idő vagy a sok gyaloglás tette, de igencsak megéheztünk. És ilyenkor bármilyen falat jól esik a túrázónak.

A Nap ismét könnyedén átszelte az eget. Jócskán csipkedni kellett magunkat, hogy másfelé is eljussunk, mielőtt láthatatlanná válnak a természet formái és színei. Bár az utóbbiak már ekkor is kezdték megadni magukat. Már annak tudatában kukkantunk be az ország legészakibb falvaiba, hogy tudjuk, holnap innen folytatjuk a kényelmes terepbejárásunkat.

Az újabb nap egyenesen visszahozott ide. Közben kipróbálhattuk a néhány napja átadott új autópályát, amely még kissé idegenként fest a Cserehát és a Zemplén találkozásánál. A hegyvidék előtt még benéztünk a kedvenc mézesünkhöz, aki nem csak termeli, hanem bemutatja és oktatja is a méhek és a méhészek tudományát.

A történelem hangulata nem csak az ismert várak láttán járja át a magunkfajta túrázót. A kisebb, felfedezésre váró kincsek is erről szólnak. Például az egyik kis faluban, ami Trianon előtt megyeszékhely is volt. A falu közepén, egy dombon erődszerűen tündököl a református templom, amely kapujában a reformáció napja tiszteletére éppen gyerekfoglalkozásba csöppenünk. Játékos tanulás, a korabeli történetek felidézése. És egyszer csak részesei leszünk magunk is. Mert éppen a „wittenbergi templom” ajtajára kifüggesztik a tételeket, amikor odaérünk, és a foglalkozás vezetője lelkesen biztat, nyissunk be a templomba és nézzük meg belülről is. Így hát megkerüljük az „összesereglett kis reformátorokat” és minél kevésbé zavarva a kiselőadásokat, bibliai idézeteket, belépünk a hófehér falak közé.

Kaptunk egy tippet, hogy melyik elágazásnál fogunk mesés vöröses színekben pompázó fákat lelni. Az odáig vezető út sem okozott csalódást, a két oldalról az út fölé hajló tarka lombok lenyűgöző változatosságban követték egymást.

Aztán egyszer csak hirtelen kitárult az erdő, jobbról és balról is végtelennek tűnő tisztások bukkantak fel. Szemben pedig sikeresen beazonosítottuk a vörösesnek tűnő hegyoldalt.

Először megálltunk csak úgy, középen, hogy élvezzük a tájat. Balra egy út eltűnt a sűrű lombok között, a másik pedig a határ felé tartott. Elsőként erre vezetett az utunk. Az erdő mélye tilalmas az autók számára. Erre csak a kéktúrázók lábai koptatják az utat. Nem messze innen érik el Magyarország legészakibb pontját, a Nagy-Milic csúcsát. A legek közül ez a legszárazabb pont. A legkeletibb pontunk a Túr folyóban van, a Felső-Tisza-vidék vízitúráinak gyakori indulópontja. A legdélebbi pont is száraz ugyan, de nem messze fekszik a Dráva folyótól, mint ahogy a legnyugatibb pont is a Rábától.

Egy villámlátogatás erejéig behatolunk Szlovákia területére, majd irány dél felé.

Újabb mesés fekvésű község következik. A felső részén sorra járjuk a klasszikus paraszportákat. Nincs olyan sok belőlük, keresgélni kell. Fel-alá járunk a völgybe vezető utcákon. Aztán megérintjük az Országos Kéktúra-emlékművet, illetve nem messze tőle a vidám, informatív tájékoztató táblát.

Dél felé haladva lassan kinyílik a völgy, távolodnak a magasabb csúcsok és egyre több terük van a településeknek. Hamarosan elérjük az egyik legérdekesebb történettel rendelkező kisvasutat. Az erdő mélyére pöfögő szerelvényen korábban nem csak a Bodrog menti városokba lehetett eljutni, hanem a folyón átkelve a Bodrogzug tájaira is. Sőt, a Tiszán is átkelve a Rétközön át egészen Nyíregyházáig. Elképzelve ezt az útvonalat, könnyen beindul az ember fantáziája, milyen látványos lenne az Észak-Alföld közepétől egészen a Zempléni-hegyvidék szívéig vonatozni.

A Tisza vízitúrákon mindig lelkesen szemléltük a megmaradt hídlábakat. Olyan hihetetlenek voltak azok a távlatok, mit annak idején megtett a vonat errefelé. A Bodrog felett átívelő híd még ma is áll. A Bodrog vízitúrák látványos része, amikor indulás után nem sokkal elhaladunk a régi vasszerkezet alatt.

Az október végi csavargásaink azonban nem érintették ilyen közelről ezeket a folyókat. A kisvasút végállomásáig mentünk, megnézni a tóban fürdőző erdőt. Csodálatos kis aszfaltsáv vezet az erdő mélyére, ahol az egykori vadászkastély ma már szállodaként üzemel.

A napnyugta közeledte újra sürgetni kezdi a túrázót. Mert még annyi eldugott szeglete van a vidéknek errefelé is. Ám belátjuk hamar, ezek többségét már csak legközelebb fogjuk sorra keríteni. Marad egy hangulatos pincesor a város feletti hegyoldalban, az éj (illetve a téli időszámítással a délutáni sötétség) beköszöntével még átszeltük a hegyvidék központi részeit. Csak elvétve láttunk az út menti bozótból kileselkedő vadakat. Az Aranyosi-völgy azonban még a teljes sötétségben is különleges hangulatot árasztott. Ma már nyugodtan lehet élvezni ezt az útszakaszt, végre sor került ugyanis a felújítására.

Az újabb nap már hazafelé terelgetett minket. Átszeltük a Cserehátot, hogy megnézzük, a tavasszal felfedezett kedves helyek miként festenek őszi színekbe burkolózva. Sétáltunk egyet szőlőben, felfedezőt játszottunk egy mesefaluban, és benéztünk a több évtizede legkisebb falunak tekintett településre, ami ma már sokkal inkább üdülőfalu, de a hetvenes évek végén Rockenbauer Pál csapata még talált itt lakosságot, mint ahogy a Calypso Rádió is újra felfedezte a 90-es évek elején.

Innen egy nagy ugrással a Bükk-hegységbe is belekóstoltunk. A hegyvidéket keresztülszelő kevés út egyikét választottuk. Kanyargó szakaszok, fejedelmi tölgy és bükk erdők és továbbra is csodás, ám újra csak délutánba hajló fények, egyre hosszabb árnyékokkal.

A gyógynövénykert szintén a következő utazás alkalmával fog sorra kerülni, érdemben már nem lehetett bevenni a programba, még spontán döntéssel sem. Annyi fény azonban még maradt a fennsíkon, illetve annak nyugati oldalán, hogy egy utolsó sorozatot lőjünk a katonás rendben őrködő, de vidám színekbe hajló fákról.

Hamarosan visszatérünk. Akkor majd vagy a tél csodáit fedezzük fel vagy a tavasz által előcsalogatott kincseknek járunk utána.


35 megtekintés0 hozzászólás

Friss bejegyzések

Az összes megtekintése