Cseresznyevirágzás

Frissítve: máj 2

A tavasz ebben az évben kissé későn érkezett. Beköszönt ugyan hamar, de aztán visszahúzódott egy időre. Valahogy mindig azt érezzük, hogy hétköznap csodás az időjárás, hétvégére azonban cserben hagyja az embert. Ezúttal már jó előre kifigyeltük, miként csillan a fény különböző napszakokban az utat szegélyező fasorok tagjain.

Mivel a sokáig visszafogott tavasz végre elkezdte megmutatni valódi énjét, nem csak a gyümölcsfák, hanem a mezei virágok is egyre nagyobb számban színezik a tájat. A pitypang lépten-nyomon felbukkanó növény, sőt, sokan hajlamosak gyomnövénynek is tekintetni, miközben mások jófajta salátát készítenek a leveléből. Ám ha szőnyegszerűen kerül a szemünk elé, akkor lenyűgöző látvány mindannyiunk számára.

Túrázni indultunk. Ám most nem távoli, ismeretlen vidékekre, hanem csak a közelbe. Mert tudjuk, a csodák a szemünk előtt vannak… Egy kis kerékpározás, és máris a fővárosi agglomeráció falvai között járunk. Kifejezetten azokat a helyeket szeretjük, amerre ritkán bukkan fel turista, ahol kevesen járnak. A kerékpárúton is csak elvétve találkoztunk úton lévőkkel.

Aztán nyitva találtunk egy elképesztő méretű birtokot, ahol az egész hegyoldalt cseresznyefák fegyelmezett rendje alkotja. Bár ezúttal nem Ranyevszkaja birtokán vagyunk.

„Ebben a cseresznyéskertben csak az a csodálatos, hogy olyan nagy.” (Csehov)

Azt is gondolhatnánk, hogy a túrázó szerencséje a nyitott kapu. És bizonyára így is van. Ám a sorozatos szerencséhez, amit minden gyalogtúra, vízitúra vagy bármiféle barangolás során érzünk, vélhetően jó adag nyitottságra is szükség van. Akár tempósan szeljük át a vidéket, akár sikeresen lelassulunk, a nem várt, a meglepő, a különleges felfedezések sora következik be. A túrákat eleve úgy tervezzük, hogy legyen idő felfedezni, meglepődni, lelassulni. Hiszen ezért utazunk, ezért túrázunk, ezért vagyunk kíváncsiak a világra.


„…ebben a kertben minden szem cseresznyéről, minden levélről, minden fatörzsről eleven emberek néznek magára, lehetetlen, hogy ne hallja a hangjukat...”


Lehet, hogy valaki azt érzi a túráinkon, hogy túl lassúak vagyunk. Ám nekik is, sőt, talán nekik szólnak leginkább a programjaink. A kincskeresés, a felfedezés megköveteli, hogy ne rohanjunk. Igyekszünk nem kipipálni a látnivalókat. Sőt, igazából nem is látni valókat keresünk. Sokkal inkább átélni valókat. Ahogy most például a fehéren tündöklő fák alatt.

Van idő tűnődni a fák öregedésén. Azon, hogy nyár elejére még ezek a fák is milyen készségesen fogják szállítani a pompásan feszülő és csillogó piros szemeket.

(Archiv felvétel, a korábbi évek termése)

Mivel túra közben soha nem elégszünk meg a szembe jövő dolgokkal, kicsit felfedezni is indulunk. Fáramászás helyett szemmel követjük, mi történik kicsit feljebb. És igen, ott vannak a dolgos munkatársak. Akiknek már most ad eleséget a fa.

Bármerre fordulunk, a látvány fenséges. A virágba borult fák egyesével ugyanúgy mint a sorok. Akár a habos koronák vonalából szemléljük őket, akár a föld közelébe ereszkedünk. Fura ez. A természet maga alkotta látszólagos összevisszasága, a bujaság ugyanúgy melegséggel tölti el a lelkünket mint a szabályos rend, amiben már az ember keze is benne lehet.

De maradjunk még a virágok közelében egy kicsit. Olyan ritkán lehet részünk ilyen tömegben, ilyen pompában. És ennyire ráérősen. Szent György napja van. Járhatnának a fejünkben sárkányok, lovagok, katonák, ám a nyitás közeledtével mi inkább Grúziáról ábrándozunk… Bár ott inkább gránátalmát falatozik az ember. De erre is sor kerül hamarosan.



45 megtekintés0 hozzászólás