A természet néha hajlamos megtréfálni minket. Sok mindenre emlékszünk az iskolai tanulmányainkból, ám a valóság ennél is érdekesebb lehet. Mitől Vadnyugat a Vadnyugat? Távol vagyunk a tengertől, szárazság van, sziklás vidékek váltogatják egymást, és bármikor előkerülhetnek az indiánok.
Aztán kiderül, nem is kell olyan messzire utazni. Mint ahogy annak idején a filmesek sem mentek Amerikába. A Dinári-hegységben is találtak bőségesen kopár vidékeket, és találtak egy folyót, amelyik kísértetiesen hasonlított a fejünkben a Vadnyugatról alkotott képhez. Szerencsére a 60-as évek óta a táj semmit sem változott, így ugyanazt az élményt élhetjük át mint amit a színészek átéltek a hosszú forgatások során.
Horvátországban járunk. A Dinári-hegység középső részén, a Velebit-hegység déli végében. A Zrmanja folyó a hegyvidék belső területei felől érkezik. Ott még vadvízként szeli át a vízeséseket, ám a tengerhez közeledve megszelídül. Csakhogy jócskán bevágta magát a mészköves platóba, így odafentről, az útról alig lehet észrevenni. Aki errefelé autózik, talán nem is értesül erről a csodáról. Ám ha letérünk az útról, és egy mediterrán bozótoson átvágunk, a kanyon peremére érünk, ahonnan lenyűgöző kilátás tárul elénk.
Ám nem hagyhatjuk annyiban a völgy megnevezését. A kanyon szó remekül hangzik a turisták számára, szinte minden nyelven ugyanúgy ejtik, és meglehetősen romantikus hangulata van. Igen ám, azonban a kanyon attól kanyon, hogy sivatagi, félsivatagi tájon halad a folyó, amely távolabbi, csapadékosabb vidékről hozza a vizét, és csupán a folyóvíz erejével mélyíti évmilliókon át a völgyet. Ami emiatt szinte függőleges falakból áll. Az Adrián azonban szó sincs félsivatagról, még ha sokszor úgy is érezzük egy-egy nyári napon. Ez itt a megtestesült mediterrán klíma. Ahol nyáron ugyan nagy a szárazság, télen azonban sok csapadék érkezik, így nem csak mélyülnek, hanem szélesednek is a völgyek. Így a Winnetou-kanyon vízitúra valójában egy szurdokvölgyben halad.
Ám ez a tény cseppet sem zavar minket. A túrázót a végeredmény érdekli. A geográfus ezért is fogja vissza magát. Sokszor elegendő a látvány és megelégszünk csak egészen apró információkkal. A Winnetou-kanyon pedig megszolgálja az elvárásainkat. Nemhogy a folyó partjai fölé magasodnak a több száz méteres sziklaalakzatok, azok mögött, egy-egy hasadékszerű mellékvölgyben felbukkan a Velebit-hegység 1000 méter fölé nyúló merész csúcsai.
A folyó pedig csak kanyarog. Már azt hiszi az ember, hogy minden csodát látott, amikor a következő kanyarulat mögött újabb és újabb csodavilág bukkan fel. Kikötni alig lehet, hiszen a sziklák közvetlenül a vízből bújnak elő.
Ahogy egy klasszikus felső-tiszai túra, a Winnetou-kanyon vízitúra is a pihenői révén válik élménnyé. Az igazi megállóhelyeket itt is a zátonyok jelentik. A nagyobb kanyarokban egészen sekéllyé válik a belső ív. Itt kiszállunk, hogy még jobban átérezzük a táj szépségét. Mintha egy óriási színházteremben lennénk. Minden apró zaj visszhangzik. És teljesen magunk vagyunk. Néha felbukkan ugyan egy hattyúpár vagy más madarak, de változatosabb élet nyomait alig látjuk. A víz kékeszöld, teljesen áttetsző. És ha kicsit megkóstoljuk, rájövünk, hogy közel a tenger. Az a kicsi ár-apály elég ahhoz, hogy a túra leglátványosabb szakaszán végig érezzük a sót.
Egészen változatos sziklaformák bontakoznak ki melletünk. És mivel a folyónak nincsen sodrása, közel lehet menni hozzájuk egy kis szemlélődésre.
Aztán bármennyire is lassan haladunk, a tengeröblöt megpillantva már bánjuk, hogy a végéhez közeledik a túra. Magunk mögött hagyjuk a szurdokot, amelynek tetejéről annak idején az indiánok pillantottak alá.
A tengeröböl is tartogat látnivalókat. A táj megszelídül. Itt már kevésbé meredekek a sziklák, gazdagabb a növényzet és az ember is megjelenik. Az ember, aki osztrigát tenyészt a kis öbölben. Innen már látszik a cél, egy apró halászfalu strandja.
A túrán nem fáradunk el annyira, hogy már csak strandolásra gondoljunk. Ezért egy kis pihenő után irány a fennsík. Megnézzük odafentről is, merre eveztünk. Ekkor már javában benne vagyunk a délutánban, a Nap egyre melegebb színeket varázsol a sziklákra.
És a Winnetou-kanyon vízitúra még nem ért véget. Másnap a másik irányba indulunk. Itt is bámulatos sziklák övezik a folyót, ám mégsem ez a nap fénypontja. Mindössze három kilométer evezést követően egy széles zuhatag tárul a szemünk elé. Fehéren habzik a lezúduló víz, majd gyorsan szétterül, és újra a legszelídebb arcát mutatja a folyó.
Bár meglehetősen hűvös a víz, mégis érdemes megállni egy pihenő erejéig. A parton egészen közelről szemlélhetjük a lezúduló víztömeget, csodálhatjuk a folyó erejét. És ezzel még nincs is vége a folyóval való kapcsolatunknak.
A túra végén néhány kilométer autózással egy fentebbi szakaszon egy különleges étterem várja az éhes evezősöket. Az étterem különlegessége, hogy közvetlenül a folyó partján helyezkedik el. De annyira, hogy a terasza egy másik vízesés-sorozat fölé is benyúlik.
Ez a vidék akkor is szolgálna elegendő csodával, ha nem tudnánk, hogy a vadnyugati díszletként szolgált egykor. Mindenütt ott vannak azonban a filmforgatás nyomai. Egy-egy tábla vagy csak a folyópartok hangulata. A Winnetou-kanyon tehát hű a nevéhez.
És még mindig nem ér véget a túraprogram. A következő napon a Paklenica-szurdok és egy egészen apró Winnetou múzeum vár ránk.
