A hazai vízitúrák szabályozása

Frissítve: 2021. okt. 26.

(Jelen bejegyzés a szerző doktori értekezése egyik fejezete alapján készült.)


Egy vízitúra esetén a szabályozás elsődlegesen a biztonság megteremtését szolgálja. A folyamat három szereplője a hatóság, a szolgáltató és maga a túrázó. A vízitúra, illetve más, vízhez kapcsolódó tevékenységek – tekintettel arra, hogy különösen veszélyes közegről van szó, amelyet egyúttal nagyobb méretű és nagyobb sebességű járművek is használnak, – a jogi szabályozottság tekintetében jelentősen eltérnek a legtöbb turisztikai terméktől.

A vonatkozó jogszabályok alapján a vízisport tevékenységek, így a vízitúrázás is a víziközlekedés része, ennél fogva minden résztvevőnek be kell tartania a vízi közlekedés szabályait (57/2011. (XI. 22.) NFM rendelet a víziközlekedés rendjéről). A jogszabály azonban elsődlegesen a nagy méretű géphajók közlekedését szabályozza, így számos olyan kérdésre nem ad megfelelő választ (vagy ellentmondásosan, illetve életszerűtlen módon szabályoz), amely a sportcélú (korábbi elnevezéssel: kedvtelési célú) vízijárművek közlekedésére vonatkozik. Ezekben az esetekben a vízitúra szolgáltatók saját üzleti filozófiájuknak megfelelően értelmezik a jogszabályt, illetve a joghézagokat. Ezen döntéseik meghozatalakor figyelembe veszik a közelmúlt baleseteit is, amelyek a felelősségre vonások révén útmutatást adnak a követendő eljárásokról és szolgáltatói magatartásról.

A szabályozás másik részét képezik a turisztikai szolgáltatókra vonatkozó, elsősorban fogyasztóvédelmi célokat szolgáló előírások. A túraszervezők alapvető célja a bevételek növelése. Mivel azonban ezek a szervezetek is a túramozgalomból nőttek ki, a szakmai háttér a legtöbb esetben mind a mai napig a túrák szervezésére és lebonyolítására terjed ki, turisztikai szakemberek részvétele nélkül.

A vízitúra szervezők döntő többsége sporteszközök bérbe adásával, illetve szabadidős célú sporttevékenység szervezésével foglalkozik. Ennél fogva nem céljuk a komplex programok összeállítása, csupán egy alacsony költségű üdülési formát kínálnak. Tekintettel az utazási irodákra vonatkozó jogszabályokra, többségük különösen ügyel arra, hogy ne kínáljon több szolgáltatást, amivel ezek a jogszabályok az utazásszervezők körébe sorolnák őket, annak minden kötelezettségével.

Így többnyire kizárólag csak a sporttevékenység szerepel a kínálatban, más szolgáltatások tudatosan hiányoznak, az ezek mögött rejlő szükségleteket (szállás, étkezés, az evezésen kívüli programok) egyénileg vagy spontán szervezésben elégíthetik ki a résztvevők, melyben helyismerete révén természetesen a szervező képviselője, a vízitúra-vezető nyújt – esetlegesen – segítséget. Ezáltal komplex turisztikai termékcsomagok nincsenek jelen ezen a piacon.

A turizmus általános feltételei között meghatározó szerepe van a biztonságnak, és ez különösen igaz az aktív turizmusra. Ez alatt nem csak a turista személy- és vagyonbiztonságát értjük, hanem ide tartozik a fogyasztás és a tájékozódás biztonsága is, de az aktív tevékenységek esetén érdemes a pszichológiai megközelítést is alkalmazni. A legtöbb szerző azonban a turizmus biztonsága témakörében kizárólag a közbiztonság kérdésével foglalkozik, üdítő kivétel az olyan átfogó munka, amely ennél jóval szélesebb módon fogja át a területet, tekintve, hogy egy összetett kutatási program részeként valósult meg.

A téma nemzetközi jelentőségének előtérbe kerülésével az elmúlt időszakban több hazai tudományos fórum is foglalkozott a kérdéssel és egyes rendezvényeken a biztonságpolitika és az egészségügyi feltételek mellett a természeti erők szerepének vizsgálata is előtérbe került. A testi és lelki biztonság ugyanolyan igény, mint a kínálat más elemei, különösen a mindennapitól eltérő környezetben, azonban ennél részletesebben szintén nem foglalkozik az alapvető egészségügyi feltételeken és közbiztonságon túli kérdésekkel.

Kockázati szempontból a tér- és tevékenységspecifikus termékeket biztonsági, illetve kockázati szempontból nehéz szétválasztani. Az aktív turizmusban, az abban résztvevő vendégek cselekvő részvétele révén a közbiztonsági kockázatokon túl más biztonsági kérdések is felmerülnek. Így elsősorban a természeti környezettel összefüggő veszélyek. Egy vízitúra esetén ezek lehetnek a víztestek jellemzőiből fakadó veszélyek (természetes vagy mesterséges akadályok, a vízfelület mozgásai stb.), továbbá az időjárási jelenségek okozta veszélyek, illetve a mindezekkel összefüggésben felmerülő egészségügyi kockázatok.

Több szezonra és számos esetre kiterjedő saját vizsgálatok alapján ezek a kockázatok abban az esetben erősödnek meg, amikor a túrázók (vagy a szolgáltatók) túlértékelik magukat, és helytelenül mérik fel ezeket a veszélyeket. Így elmondható, hogy sem az aktív turisztikai tevékenységek, sem maga a vízitúrázás nem jelent magasabb biztonsági kockázatot, mint más tevékenység. Azonban az, hogy egyrészt biztonságos tevékenység legyen, másrészt, hogy annak is tűnjön a vízitúrázás, valamennyi szereplőre feladatot ró. A hatósági előírások betartása teremti meg az alapvető biztonsági feltételeket (például a mentőmellény használatára vagy a túravezetőre vonatkozó szabályok), de a szolgáltatóra jóval több feladat hárul. Részben a megfelelő minőségű sporteszközök biztosításával, részben az előzetes és a túra közbeni tájékoztatással, részben pedig magának a túra egyes szolgáltatási elemeinek (evezésoktatás, megállóhelyek és táborhelyek biztonsága, a túravezető személye stb.) megvalósítása során.

A jogszabályi háttér


A sportcélú vízijárművek közös tulajdonsága, hogy nem kötelezettek nyilvántartásba vételre, így nem kell hatósági vizsga számukra és a vezetésükhöz sem szükséges képesítés. Hajó vezetéséhez csak bizonyos motorteljesítmény felett szükséges jogosítvány. Így a sportcélú, emberi erővel hajtott vízijárművek is vezethetőek (irányíthatóak) külön engedélyek nélkül, ami megkönnyíti a turisztikai célú tevékenységeket. Korábban a vízitúra-vezetők számára is előírás volt a sportolókra ma is érvényes vízijártassági engedély megszerzése, amely a vízbiztos úszástudást igazolta. Ma már nincs előírva a jogszabályokban a vízijártassági igazolás megléte, de az úszni tudás (továbbá a hajó vezetésében meglévő kellő gyakorlat és a víziközlekedés rendjének, illetve az igénybe vett vízterület sajátosságainak ismerete) mind a túravezetők, mind pedig az egyes hajók vezetői (tehát a kormányosok) részéről szükséges. Ennek meglétét a szolgáltató kéri számon a túrán résztvevőktől (általában szóban, ritkább esetben írásos nyilatkozat formájában), de többnyire saját döntése alapján, mivel konkrét kötelezettsége erre vonatkozóan nincs.

Túravezetőre 10 hajó feletti résztvevővel megvalósuló túrák esetén van szükség. Mivel azonban a vízitúravezetés nem szerepel az államilag elismert képzési rendszerben, a túravezető csupán egy kijelölt személy, további előfeltételek nélkül. Ez a joghézag különleges felelősséget ró a szolgáltatókra, hiszen így nem igazolható előzetesen a résztvevők felé, hogy a túravezető megfelelő képességekkel, tudással és tapasztalatokkal rendelkezik. A 10 hajó is csak jogszabályban meghatározott alsó határ, hiszen a szolgáltatók a túra meghirdetések szövegében ennél jóval kisebb csoportok esetén is biztosítják a túravezetőt, akikre ez esetben is vonatkoznak a kötelezettségek. A túrázók ugyanis éppen ezért vesznek igénybe olyan szolgáltatást, amellyel túravezetőt is biztosítanak számukra.

A túravezető kötelezettségeire a jogszabály megfogalmaz előírást, amit azonban a gyakorlatban igen körülményes alkalmazni. Eszerint a sportegyesület edzőjére vonatkozó elvárásokkal azonos módon a túravezetőnek is minden résztvevőre folyamatos rálátással kell lennie. A vízisport edzésekkel ellentétben azonban egy vízitúra résztvevői – mind a természeti adottságokból adódóan, mind pedig a résztvevők ésszerű igényei alapján – jóval nagyobb területen szóródnak szét, mint hogy a túravezető beláthatná őket a túra minden pillanatában. Különösen igaz ez a nagyobb sebességű és nagyobb szögű kanyarulatokkal rendelkező folyó esetében, ahol a hajók biztonságos követési távolsága nem teszi lehetővé a beláthatóságot.

A vízitúra vezetőjére vonatkozó további előírások szerint minden egyes induló vízitúrát előzetesen be kell jelenteni az indulás helye szerinti vízirendészetnek. Az elmúlt évtizedekből a jogszabályban maradt kitételt ma sokan nem tekintik életszerűnek, mind a vízitúrák mennyiségét, mind pedig a túrázás során használt eszközök megnövekedett biztonsága miatt, bár a biztonság fokozásához ez a lehetőség is hozzájárul. Meglepő módon a külön jogszabályban meghatározott jogosítványokkal felruházott vízirendészeti kapitányságok azonban eltérő tapasztalatokkal rendelkeznek. Egyes folyószakaszokon egyáltalán nem képezi a mindennapi gyakorlat részét a túrák bejelentése, a rendőrség egyedül a csoport létszámát ellenőrzi, illetve azt, hogy 10 hajónál nagyobb csoport rendelkezzen felelős túravezetővel. Több helyen azonban arról számoltak be, hogy rendszeresen kapnak (telefonos, illetve ritkább esetben írásos) bejelentéseket induló vízitúra-csoportokról. Szintén nem alkalmazott gyakorlat az sem, hogy a túravezető hajóját meg kell jelölni a hajózási szabályzatban meghatározott nemzetközi jelzőkóddal. Külön rendelet szabályozza, hogy a külső schengeni határokon zajló vízitúrákat 15 nappal korábban be kell jelenteni. Ez a kötelezettség csak a Felső-Tiszát (Tiszabecs és Szatmárcseke, valamint Eperjeske és Záhony között) és a Marost (Nagylak és Makó között) érinti.

Tekintettel arra, hogy a Hajózási Szabályzat eredeti irányelveinek készítésében az 1960-as-70-es években csak a folyami kereskedelmi hajózás képviselői vettek részt, így az többnyire a nagygéphajók közlekedésével foglalkozik, a rendelkezések egy része napjainkban már nem életszerű. A sportcélú hajózás képviselőinek bevonásával folyamatban van a szabályzat megújítása. Ebben várhatóan már pontos meghatározások fognak szerepelni a túravezető jogállásáról, a sporteszközök és túravezetők nyilvántartásáról, a vízen való haladás szabályairól és más, speciálisan az evezősöket érintő kérdésről. A sok szereplő és az eltérő érdekek miatt azonban a szabályozás előkészítése rendkívül lassan halad, és az egyeztetési folyamatból továbbra is hiányoznak a turisztikai szakma képviselői.

A túrázáshoz tartozó tevékenységek miatt említést kell tenni a természetes vizeken történő fürdőzésről is. A jogszabály ezzel kapcsolatban azt határozza meg, hogy fürdőzésre csak kijelölt, vagy veszélyektől mentes helyeken van lehetőség (a tiltott helyek: hajóút, bóják, úszóművek, vízi műtárgyak, kikötők környezete, egészségre ártalmas vizek, határvizek, városok belterülete). Sajnálatos módon nem ritka eset, hogy az intézkedő vízirendőrök iránt az ilyen jellegű intézkedéseket követően ellenszenv nyilvánul meg a vízitúrázók részéről.

A jelenlegi szabályozás alapvetően alkalmas egy vízitúra biztonságos lebonyolítására, azonban ahhoz, hogy komplex turisztikai termék váljon belőle, amelyben nem csak természetjárók, hanem utasok is részt vesznek, feltétlenül szükséges a feltárt hiányosságok hatékony kezelése.

Összességében nincs túlszabályozva a terület, a gyakorlatban pedig a szolgáltatók vették magukra a felelősséget az egyes területeket illetően, mivel piaci szempontból az volt az érdekük. Ez az önszabályozás hasznos a turisztikai termék szempontjából is. Ez viszont azt is jelenti, hogy komoly gyakorlati tapasztalatokra is szükség van ahhoz, hogy szolgáltató legyen valaki, hiszen kevés az egyértelmű szabály, miközben sokoldalúak a túrázókra leselkedő veszélyek. A gyakorlati tapasztalattal párhuzamos követelmény lehet a megfelelő képzettség a szolgáltatók részéről. Ez elsősorban a sporttevékenységre terjed ki, de hasonlóképpen szükséges volna a szolgáltatók turisztikai képzettségének fokozása is.



14 megtekintés0 hozzászólás

Friss bejegyzések

Az összes megtekintése