Nem csak túrázunk, egyúttal művelődünk is. Ezért nem a csúcsra érés a cél. Hanem az élmény. Kívül-belül átélni az utazás izgalmait. Elődeinket és a kortárs bölcseket olvasva megerősödnek ezek az érzések.
"A hatodik bolygó tízszerte nagyobb volt. Egy öregúr lakott rajta, és óriási könyveket írt.
- Hohó! Itt egy kutató! - kiáltott föl, amikor megpillantotta a kis herceget. A kis herceg leült az íróasztal szélére. Egy kicsit lihegett. Annyit utazott már! - Honnét jössz? - kérdezte tőle az öregúr. - Mi ez a nagy könyv? - kérdezte a kis herceg. - Mit csinál itt uraságod? - Geográfus vagyok - felelte az öregúr. - Mi az, hogy geográfus? - Tudós, aki tudja, hol vannak a tengerek, folyamok, városok, hegyek és sivatagok. - Ó, ez nagyon érdekes - mondta a kis herceg. - Végre egy igazi mesterség!"
Antoine de Saint-Exupéry
Őcsényi mezőn, madarakra várva
Barcelonai parkban, egy tavaszi napon
Utaznom kell, hogy fenékig ürítsem
csöndes tűzhelynél, tar sziklák között, egy öreg nő oldalán szabjam a
kétes törvényt egy vad népnek, amely tisztel, és alszik, zabál és nem ismer. az életet; tudtam mindig örülni, tudtam szenvedni, másokkal, akik szerettek, és egymagam; partjainkon, s mikor az esős Hyadok kavarták a sötét tengert: nagy lett a nevem; mert éhes szívvel folyton csavarogva sokat láttam, embert, városokat, szokást, tájat, törvényt, kormányokat, nem akárki voltam, s mindenki tisztelt; s ittam gyönyörét a hozzám hasonlók harcának a szeles Trója porondján. Része lettem mindannak, ami ért; de minden tapasztalás látkörén túl ott tündöklik a be nem járt világ s szegélye úgy fut, ahogy üldözöm. Untat várni, elmúlni csiszolatlan rozsdállva és nem munkában ragyogni! Csak lenni: még nem élet. Ezer élet együtt se volna sok, és hogy fogy ez az egy is; pedig minden óra, mellyel a nagy csöndet megrablom, valami új hír hozója; s szégyen volna néhány napért raktáron óvni magamat s ezt az ősz lelket, mely mint lemenő
csillag, az emberész minden határán túlra követni vágyik a tudást.
Alfred Tennyson
Partján a rezgőnyárfák óriássá felnőnek, egy emberöltő se kell s mankót tör ketté aki benne hétszer megfürdik és sosem felejti el...
Egyszer fürödtem lótuszos tavadban, Hévíz, - lábamban megszeppent a csúz, mégsem az csodatevő meleg sár, mi engemet tehozzád visszahúz. -
Szebb lótuszodnál, melegebb vizednél, csodább minden csodádnál e csoda: szívem mélyéből tört fel ez a forrás, hő szívemből és nem fagy be soha!
Erdélyi József
"Hallottam valakiről, akinek az a feltevése, hogy a túlvilágra került emberek kedves foglalkozása egymásnak életükből történeteket elbeszélni. Ez a helyhez illő egyetlen komoly tevékenység, amely örökké tart és mindig érdekes. Elvégre évszázadokig lehet beszélni arról az egyetlen eseményről is, hogy amikor valaki nyáron a délutánt az öreg halásszal a tengeren csónakban töltötte, mit látott és mit élt át.
Hivatkozással az illetőre mindenkit arra kérek, hogy ezúttal az előzményektől tekintsen el. Majd a túlvilágon méltó részletességgel és a tárgyat megillető igazsággal mindent el fogok beszélni. Ilyen hallatlan jelentőségű, tüneményesen gazdag és bonyolultan sokszerű történetek számára itt nincs elég tér és idő és alkalom.
A madarak énekéről van szó.
Azután nemsokára, hogy a nap a Bak jelébe lép s a téli mélypont után ismét emelkedni kezd, január első napjaiban, a cinke szólal meg először. Van úgy, hogy a napfényre szól, van úgy, hogy az olvadásos időre. Ugyanakkor a szarka is elkezd csörögni. A cinege későbben kezdi, de gyertyaszentelőkor már hallani. Sokszor hetekre újra elhallgatnak. A tavasz első jelére, a márciusi langyos esőre már a rigó is elkezdi. Eleinte csak a hangját köszörüli. Sajátságos halk, de éles hangja van ilyenkor, mintha valaki fejhangon rövidet ásítana: csőrét kitátja és aprót sikolt. Rendesen olyankor, ha a levelek közt ugrál, kukacot keres, megáll, megélesíti torkát és eszik tovább. Március végén a rigó nők Perzsiából visszatérnek férjeikhez és vőlegényeikhez, akik a telet itt élték át. Akkorra a rigó, ha nem is kifogástalanul és folyékonyan, de már énekel. A fülemile csak áprilisban kezdi, néha csak gyümölcsvirágzás után.
Azt mondják, hogy az énekesek július elején hallgatnak el, amikor a kicsik a tojásból kikeltek. Nincs idő énekelni, az apróságoknak kosztot kell gyűjteni és hordani. Csakugyan július első tíz napjában elhallgat a fekete, az énekes rigó, a fülemile, a kakukk, a tengelice, a cinke. Nem is szólal meg már, csak néha, szeptember közepe táján. Az erdei pacsirta kivétel. Néha egész nyáron hallani, de szeptemberben biztosan, még október elején is. Akkor beáll a csend és az erdő néma.
Májusban történt, hogy egy napon a hegyek közé mentem. A völgyben, ahol laktam, a sűrű bozótban, a nyirkos vízmosásban, sok madár lakott. A madarak énekét előbb is csodáltam, de csak úgy, mint a virágos rétet, amelyen elbűvölt az egész, de az egyes növényeket nem láttam. Abban az évben, jól emlékszem rá, egy rigóra figyeltem fel. Ugyanazt a dalt többször énekelte. Három ütem volt az egész, félig önkívületben énekelt szenvedélyes és diadalittas hangokat. Ez volt az, ami megragadott. A ház lépcsőjére ültem és figyeltem. Csakugyan, most ismét ugyanazt mondja. Hősies kiáltás volt. Valamilyen heroikus szimfónia főmotívuma lehetett volna. Lekottáztam. Ez volt a döntő pillanat.
Megértettem. Megértettem a madár énekét, és megértettem, hogy Orpheusz dalára a madarak miért figyeltek, és megértettem, hogy Szent Ferenc a madaraknak prédikált. Egyszerre magától értetődő lett számomra, hogy a madarak éneke nemcsak művészet és zene, hanem értelmes beszéd és gondolat is, mint az emberi nyelv, csak szebb. A kis Akhilleusz, ahogy a fekete rigót magamban elneveztem, három ütemben elmondta nekem hősi szívének minden titkát, sorsának heroikus misztériumát, s nagy tette elragadtatását, a szenvedélyes és önfeláldozó lendület természetfölötti szépségét.
Sohasem hittem volna, tűnődtem akkor, mint akit váratlanul mélységes tudásba avatnak be, sohasem hittem, hogy egy fekete rigó ezt tudhatja. Azóta tudom, hogy tud mást is, különbet is. Hallottam egyet, a víz partja mellett a füzesben lakott, aki olyan mozarti gráciával énekelt olyan mozarti dalt, amilyen bűbájosan gyengéd és könnyű Mozart nem volt soha, s talán nem is tudott volna lenni. Hallottam azt, akit "Elíziumi madár"-nak neveztem el; azt a biztos, személyes tapasztalati élményt, amit az ő művészetében az Üdvözültek Kertjéről kaptam, sehol másutt nem találtam. Dante Paradicsomában Beatrice vállán énekelhettek így a madarak. Az Édenkertben a bűnbeesés előtt, mikor az őzek a tigrisekre hajtották fejüket, és úgy aludtak, ott énekelhettek így a madarak. A világ teremtésének hajnalán, az angyalok dicsőítő égi éneke lehetett ilyen átszellemülten tündöklő s ilyen boldogan elragadtatott. S végül hallottam egyet, aki nevetett, hangosan, énekelve, csillogva nevetett, ahogy csak az tud nevetni, aki olyan, mint a nap, egész egyszerűen lényének közvetlen értelme és tartalma volt ez a nevetés.
Szenvedélyesen kerestem a fekete rigókat. De közben megismerkedtem a tengelicével, a vörösbeggyel, a cinegével, a sárgarigóval, a mezei pacsirtával és az erdei pacsirtával. Itt ismét meg kell állanom.
Ugyanott a völgyben, bár egy, vagy két évvel később, egy éjszaka történt, hogy a madár hangjára felébredtem. Mintha még álmomban hallottam volna, mert nem volt benne semmi valószerű. Egészen anyagtalan, kimondhatatlanul mély és fájdalmas ének volt. Nem is hittem el, hogy hallom. Másnap keresni kezdtem. Nem találtam. Csak ősszel hallottam újra. Ott ült a szőlőkarón, és ugyanazt énekelte. Késő délután volt, szüret előtt. Azóta ismerem. Rendesen hat hangot énekel, hangsorszerűen lefelé, de kromatikus trillákkal, egyre süllyedő sorban, ahogy a vízcsepp az egyik kőről hull a másikra. De hogy ebben az egyre mélyebbre hulló kromatikában milyen szívet tépő fájdalom van, s e fájdalomban milyen édes, álomszerű szépség, azt csak akkor lehetne elmondani valahogyan, ha az ember a földre tudná magát vetni, és keservesen elkezdene sírni, keservesen, értelmetlenül, a fojtogató fájdalomtól elárasztva, felszabadultan és boldogan.
A fülemilét értettem meg a legkésőbb. Minden madár csak metafizikusan, vagyis az emberen túlról érthető. Onnan, ahonnan Orpheusz vagy Szent Ferenc értette meg őket. A fülemile megértéséhez még egy kis lépéssel tovább kell menni. Wordsworth vagy Shelley vagy Keats, vagy a többi költő fülemile-költeménye a valóságot nem fedi. Aki a békét nem ismeri, az a fülemilét nem értheti. Ezért fiatal ember csak csodálhatja. Csak ha a szenvedélyek kiégtek, s már az öröm és a szenvedés kora teljesen elmúlt, csak, ha az ember már nem akar önmagától és önmagának semmit, és fejét megbékülten Isten tenyerébe hajtotta le, csak, ha az emberben felébredt a honvágy az Én-telen világba végleg visszatérni, csak akkor hallja meg, hogy a fülemile mit és miért énekel.
A dalban nincs fájdalom vagy szenvedés, nincs hősi erő vagy nevetés, nincs öröm, nincs diadal. Amikor az ember az életen túljutott, s már nem akar semmit, az egyetlen, ami még foglalkoztatja: várakozom, amíg hívnak, s addig imádkozom. A várakozásnak ez a nyugodt, csendes, megbékült imája, ez a fülemile dala, ez a mártírdal, kristálytiszta várakozás a halálra és a túlvilágra, - búcsú a szépséges földtől, az édes élet mámorától, és kérés az éghez, hogy eressze be.
Sokáig csak a búcsút hallottam, és nem ment a fejembe, hogy miért van. Az ember először, rendesen, a negatívumot érti, és nem tudja elgondolni, mi ez, amíg nem ismeri meg a hozzátartozó pozitívumot. Tudtam, hogy búcsúzik, azt is tudtam, hogy mitől. Szomorúnak találtam, és egy kicsit indokolatlannak. Aztán egy nyáreleji délután, már ahhoz az időhöz közel, amikor egészen elhallgat, egyetlen hangjából megértettem. Ez a kicsiny madár a túlvilágra kéredzkedik. Nem valamilyen tudós indokolással, ahogy még a legtisztább szívű ember is tenné. Úgy kéredzkedik, ahogy egy kisgyerek az anyja ölébe, de még egyszerűbben, mert nem védelmet keres, nem boldogságot, nem örömet és nem megnyugvást. Olyan egyszerű ez, amilyen egyszerű csak egy madár lehet, amikor énekel. Nem halálvágy ez, egyáltalán nem. A fülemile nem tudja, mi a halál. Az élet után nem a halál következik, hanem a túlvilág. Honnan tudja? Milyen jó lenne Istent ilyen közelről és bizalmasan ismerni, mint ez a kis madár."
Hamvas Béla (Babérligetkönyv)
Késő tavaszi rét a Gödöllői-dombságban
Jégmadár egy téli evezés során a meleg vízű Hévíz-patakon
Úton a Rax csúcsa felé májusban
Etető a Margit-szigeten novemberben
"Csak az elutazás biztos, az óra és a perc, mikor vonatra ülsz... az utazásban mégiscsak ez a legfontosabb. Milyen letört dolog megérkezni valahová - milyen kényelmetlen, szennyes és unalmas pillanat! De elutazni..."
Márai Sándor
Kemény mínuszok, Gyula és Szeged között
"Bármilyen hosszú is egy természetfilm, bármilyen szép is egy kép, bármilyen csodás is egy-egy leírás, nem hihetjük azt, hogy ez pótolja a személyes élményt. Márpedig ezek a helyek bárki számára könnyen elérhetők, felkeresésük, felfedezésük - kinek-kinek a maga számára - jószerivel csak elhatározás kérdése."
Rockenbauer Pál
(Ha olyan fiatal vagy, hogy nem tudod, ki ő, nézz utána! Megéri.)
Télen a Naszály oldalában
"Azért indulok el mindig egy nagy útra, hogy bennem is elinduljon valami."
Cholnoky Jenő
(Ha annyira nem vagy földrajzos, hogy nem tudod, ki ő, olvasd el bármelyik könyvét! Megéri.)
Zánkai kikötőben
"Menjetek ki a természetbe, s ismerjétek meg egymást ott, ahol az ember őszinte lesz."
Móricz Zsigmond
Gyalogtúra a Gemenci-erdőben egy halásztanyán elköltött fejedelmi ebéd után
"A hegyi út (...) olyan, mint a kutya vacsorája. Egyszer rossz, máskor rosszabb, és ha esik az eső, pár napra el is tűnik, mint az öregek vénája, de épp ez a jó benne, hogy nem könnyű kimenni a hegyre."
Bödőcs Tibor
Tavaszi túra a Keleti-Alpokban, egy még hóval borított fennsíkon
"Öreg sarkutazók mesélik, hogy ha elviselhetetlennek látszott az örök jég, a szüntelen éjszaka, a fagydaganat és más nélkülözések kínja, valaki visszaemlékezett az útnak indulás előkészületeire, és ilyenkor megnyugodtak kissé, mivel úgy érezték, hogy aránylag mégis tűrhetőbb most a sorsuk."
Rejtő Jenő
Mesehajó San Terenzo partjai előtt, Liguriában
És hogy a vízitúra se maradjon ki, egy klasszikus nóta:
Szép az idő, száz evező, Csattog a vízben már. Magasba szárnyal a dal, Száz fiatal éneke vígan száll. Dunaparti csónakházban Nagy a jókedv minden nap. Úszik az ember boldogságban És a jó Duna víz simogat. Napozunk órák hosszat lázban És a csókból csattan száz, Olyan szép a Dunán, Ilyen nyári délután, De vidám ez a csónakház.
Szenes Iván
Dunakanyar élményvízitúra, sok gasztronómiával
Ez pedig egy Bodrog vízitúra, a Tokajba érkezés előtti pillanatokban