top of page

Kép regény 7.

A Gemenci-erdő a Duna egyik legnagyobb fennmaradt ártéri erdősége. A folyó áradásai elöntik a réteket, erdőket, ilyenkor a gazdag vadállománynak is menekülnie kell. Manapság már egyre ritkábbak a magas vízállások, meg kell elégednünk azzal, hogy legalább a mellékágak evezve járhatóak. Ezúttal a Vén-Dunán tett vízitúra másnapján a Rezéti-Duna mentén gyalogtúráztunk, hogy egy száz éves halásztanyán ebédeljünk. A vízről, kenuból kiszállva is meg szoktuk látogatni az erdő mélyén fekvő tanyát, ezúttal azonban a szárazföld felől érkeztünk.

Aki Gemencen született, az érti igazán a bajai halászlé lényegét. Nem csak az összetevők, az értékes kézi munkával készült gyufatészta, vagy a jól megrakott tűz, az elkészítés módja is a helybeliek tudománya. Érkezésünk idején még csak a nyersanyagok álltak készen, mégsem kellett sokat várni, hogy a pompás halászlé az asztalunkra kerüljön. Kenyér nem jár hozzá. Hiszen ez igazi bajai halászlé. Persze, kis könyörgésre azért az is előkerült. Mint ahogy a házi pálinka is, igaz, az kérés nélkül.

Közben a halász mesél Gemenc történetéről, az erdőről, a halászati eszközökről és a kevéssé biztató jövőről.

Télen is érdemes túrázni. Egy kis vízitúra után felmásztunk a Csobánc csúcsára, hogy onnan szemléljük a vulkáni vidéket és a misztikus felhőket.

Gyakran igyekszünk olyan vidékre menni túrázni, ahol mind a látvány, mind pedig a táj története képes magával ragadni az arra járókat. A Tapolcai-medence peremén bármelyik hegyre érdemes felmenni, hogy elénk táruljanak a síkságból szigetszerűen kiemelkedő csúcsok. Akár a hegyesek, akár a platószerűek.

Ezen a napon szép időnk volt, de a párás levegő foltokban köddé állt össze. A rövid túra elején még szemerkélt is az eső, aztán kiemelkedtünk a felhőből és egyre messzebbre láttunk. Odafent szikrázó napsütés fogadott, miközben a talaj többnyire fagyott volt. Meséltünk a vár históriájáról külföldi vendégeinknek, de ennél is hosszabban álltunk mindannyian a bazalttető peremén, lenyűgözve a látványtól.

Egy szakmai látogatásra utaztunk Hamburgba. Egymást érték a programok, egyetemlátogatás, meetingek, városnézés. Lenyűgöző ez a város, ám a geográfusnak ki kellett szabadulnia a természetbe is. Hajóztunk egy körtúrányit a világ egyik legnagyobb kikötőjében, de az igazi túra az volt, amikor végigmentünk az Elba torkolatvidékén, ahol óriási tengerjárók jöttek szembe. De a mi úticélunk nem a folyó volt, hanem az Északi-tenger.

A tenger sehol nem különösebben mély. Sziget azonban csak ez az egyetlen található itt: Helgoland. Bár sokan a világháború kapcsán ismerik a nevét, ám szerencsére napjainkban a maga természetes szépségében fogadja a látogatót. Dolgozik az erózió, de az ember is hozzájárult ahhoz, hogy kettészakadjon a sziget. A keleti, lapos része különvált. Először itt tettünk látogatást. Egy dűne, homokos stranddal, ahol ilyenkor, ősszel már csak fókák heverésznek. A nagy sziget egyik oldalán terül el a település, ezekkel a színes házakkal, a másik, külső, a viharoknak kitett oldalán pedig a meredek sziklafalak, ezernyi madárral. A vörösesbarna szikláktól nehéz szabadulni. A hajó közelgő indulása azonban nem enged több időt. A falura már csak néhány pillantás jut, köztük ezeken a színes házakon legeltetni kicsit a szemeinket.

2022. december 13.


A geográfus kép regény hetedik bejegyzése.

5 megtekintés0 hozzászólás

Friss bejegyzések

Az összes megtekintése
bottom of page