Elsőre lehetne akár egy hazai város bérházának udvara is. De ha jobban megfigyeljük, szép méretes mészkőből épültek a falak. Ősszel, a szezon vége felé utazgattunk Dalmáciában. Szerencsére ekkor már sokkal inkább fordul az ember figyelme a történelmi értékek felé mint a forró nyári napokon. A városi sétáink során IV. Béla nyomaival is találkoztunk, bár ezt csak mi tudtuk, a kiállításon kevés szó eset róla és családjáról. A király a tatár veszedelem elől Spalatoba küldte családját, akik végül Klissza várában találtak menedéket. Két gyermekét elveszítette, ők itt, Dalmáciában vannak eltemetve.
Ebben a nyugodtabb időszakban sokkal többet mutatott magából a dalmát vidék. Szerencsére nem csak a kötelező látnivalókat kerestük fel, kisvárosok is az étlapon voltak. És ha túrázás nem is szerepelt ezúttal a programban, sok-sok strandolással meg lehetett szelídíteni a gimnazistákat. És mindenki mást is ezen a vidéken.
Artúr király nyomában másztunk fel Avalon hegyére. Az állítólagosra. Mert ki tudja, hol volt valójában, volt-e egyáltalán. Mint ahogy Artúr vagy Artusról sem tudjuk, létezett-e. Pedig ezen a túrán láttuk a sírját. A legendák és a valóság jócskán összekeveredett Dél-Angliában. Sorra jártuk azokat a helyeket, ahol valamit ki lehet deríteni erről a keveredésről. Szerencsére nem a főszezonban jöttünk. Így Glastonburyben elkerültük a neves fesztivált, annak milliónyi látogatójával.
A Glastonbury Torról azt tartják, az lehetett legnagyobb valószínűséggel a legendás Avalon szigete. Amit a mondák szerint tenger vett körül. Ha ma felmászunk, márpedig felmásztunk, akkor csak szántóföldeket és legelőket látunk mindenfelé. De alacsony fekvésű a táj, nem kell hozzá komolyabb képzelőerő, hogy valaha volt mocsaras vidéket lássunk magunk előtt. A hegytetőn csak egy torony áll. Sok hely nincs is, olyan hegyes a csúcs. De a legendák világába könnyen elrepül az ember képzelete, amíg szusszan odafent és bámulja a legelésző nyájakat.
Ismét sikerült eldugott helyekre jutni. Mert így terveztük. Amerikai vendégeink azt kérték, csak semmi turistás hely ne legyen a programban. Így kötöttünk ki „az erdő háta mögött” egy ismeretlen faluban. Ahol „csak” az évszázados német nemzetiség öröksége és lenyűgöző borászat fogadott. De nekünk ez sem volt elég. A muzeális berendezések hosszan tartó komoly nézegetése helyett elfogadtuk az ajánlatot, és kocsira pattantunk. Még a bakra is felfértek a legfiatalabbak. A felnőttek pedig hátul szorongtak.
Átvágtunk a rejtekadó erdőn és máris a neves borvidéken találtuk magunkat. Tüstént fel is kanyarodtunk a dűlőkbe. A szőlő még csak gyűjtötte az erejét, de így is fenséges látvány volt a végeláthatatlan hegyoldal. A gazdát gyakran kellett megkérni egy pár perces pihenőre. A csapatnak nem volt igénye megállásra, ám a geográfus a túrázókkal megrakott lovaskocsi látványára is kíváncsi volt. Így többször elsuhant mellettem a fogat, majd alig győztem felkapaszkodni rá újra.
2023. január 8.
A geográfus kép regény huszadik bejegyzése.