A kép regény mai fejezetében nem a geográfus a főszereplő. Megnézzük túrázó szemmel, hol jártunk, és elmesélem, mitől mosolyognak a képeken szereplők.
Néha lehet hallani különféle témákban, hogy messzebbről szemlélve a dolgokat sokkal jobb rálátásunk lesz valamire, mintha túl közel merészkednénk. Így vagyunk ezzel utazás közben is. Nem vitás, hogy meg kell érinteni a tengert, tapogatni kell a sziklákat, be kell mászni a bozótosba, sőt, esetünkben, Liguriában el kell veszni a sikátorokban. Meg is tesszük minden utazás alkalmával. A Cinque Terre túra éppen erről szól. De az az igazán nagy meglepetés, amikor olyan helyre visszük a csapatot, amire igazán nem számítottak.
Nem sportteljesítménynek szántuk és ezt be is tartottuk. Hegynek fel, a tenger szintjéről a hegyi kis faluig kisbusszal mentünk. Nem kell feltétlenül kifáradni. A faluból sem indultunk útnak azonnal. Egy kis hangulatos séta és egy középkori templom. Aztán irány az ösvény. Hiába a hegyoldalban járunk, itt szinte mindent szőlő borít. Szép rendben, lépcsőzetesen. Ebből adódik is, hogy a túra minden pillanatában bámulatos kilátás tárult a szemünk elé. És ez még csak a felvezetése volt a képen szereplő pillanatnak.
A túra két falu között volt. A végén hazaérkeztünk a szállásunkra, de mindannyian feltöltődtünk a mediterrán tértől, a tenger látványától, a kellemes szellőtől és az ember több ezer éves munkájának nyomaitól. A túra levezetése az ebéd volt. Ám igyekszünk mindig különleges helyeket választani. Akiket ismerünk, akikről tudjuk, valami mást kínálnak. Vagy csak másként kínálják. A Cinque Terre feletti hegyoldalban ez utóbbiból volt több. Étterem, de nem a szokványos módon. Olívaliget, kerti asztalok és két irányban is a széles látóhatár, előtérben alattunk az erdők, aztán a parti sziklák és a falvak, majd a tenger a hajókkal.
Így érthető, hogy nem az asztaloknál ülve vártuk, hogy a rendeléseink elkészüljenek. Tájkép, tájkép magunkkal, ráközelítés a falura, az olajfák hangulata. A házigazdák persze tudták, mivel ültethetnek le minket. Előkerültek a nemes Cinque Terre borok és csendültek a poharak. Közben megszólalt Caruso, úgyhogy teljes lett az élmény.
A háttérben Manarola házai, jobbra a cornigliai San Pietro-templom tornya. A nagyszerű ebéd után sem csökkent a nap lendülete. Egy negyed órás sétával már vissza is értünk a faluba, ugyanúgy olívaerdők, szőlők, kőfalak és kiskertek övezte ösvényen.
Itt pedig éppen a határainkat feszegettük. Vagy a természet feszegetett valamit. Egy gyalogtúrát tettünk. Elmeséltem részletesen mindenkinek, hogy mi vár ránk. Felfelé kell menni. Sokat. De bármikor vissza lehet fordulni, ugyanis a Kaukázusnak ezen a vidékén és ebben a magasságban már nem borítja erdő a tájat. Jól belátható a völgy. Előre is, visszafelé is. Előre persze nehéz megbecsülni bármit. Talán a következő domb mögött már ott a hágó, és a nehezén túl vagyunk. De az a hágó sehogy sem akart elérkezni. Visszafelé barátságosabb a pillantás. A völgy egyre nyílik szét. Az egykor gleccserek járta lejtő egyszer csak megpihen, majd újra meredeken folytatja útját a fő völgy és egyúttal a falu felé. És üde zöld minden. Nos, ezen a szép napon minden ugyanúgy volt, mint mindig. Csak éppen alig láttunk belőle valamit. Szűnni nem akaró, apró szemű eső. De nevezhetjük ködnek vagy felhőnek is. Lassú áztatás, ám épp csak annyira, hogy ne tántorítsa el a csapat felfedezni vágyó tagjait. Mert lassan elhagytuk a füves legelők szintjét és a sziklavilágba érkeztünk. Itt már jobban kell figyelni minden lépésre és minden jelre. Nem hogy esőben, még szép időben is. Lentebb még kreáltak egy kis hidat a féktelenül száguldó, bővizű patakon át, idefent már nem volt semmiféle segítség. Aki a gleccserig fel akar jutni, annak ügyesnek kell lennie. Néhányunknak sikerült is, a képen ugyanis már a visszautat látjuk. De ki emlékszik pontosan, hol is jöttünk egy órával ezelőtt? Jelzés sehol, csak a megérzéseinkre hagyatkozhatunk. Itt már magunk mögött hagytuk a jégvilágot. Jobbra a meredek lejtők, balra pedig szakadék, ahova bizonyos távolságonként lezuhan a patakok vize. Ezért is kell átjutni rajtuk mielőbb.
Ebben az évben háromszor jártam Grúziában. De csak ezen az egy úton fogadott efféle kevésbé barátságos idő a hegyen. És itt sem tartott sokáig. Este, éppen sötétedésre értünk le a hegyről. Hatalmas terített asztallal vártak a helyi barátaink. Másnap reggel pedig indultunk tovább. Ám apró bosszúsággal kevert mosollyal vettük észre, hogy reggel már csodásan szikrázó napsütésben fürdött a Kazbek csúcsa!
A folyókon túrázni más mint a hegyekben. A vízitúra kevésbé tartogat meglepetéseket. A folyó felszíne sima, a kenuban üldögélünk, így sokkal jobban tudjuk szemlélni a környező világot. Ám nem ritka, amikor azt látjuk a túrázókon, hogy szép ugyan minden, de kezd monoton lenni. A rohanó világunkban nehezen tudunk lelassítani. Ennek ellenére a geográfus igyekszik a lassulás élményét is átadni a túrákon. Ezúttal a Gemenci-erdőben eveztünk. Széles mellékág, sűrű erdő minkét partján. Ha a part közelében evez az ember, akkor egészen dzsungel-hangulata tud lenni. A vízitúra azonban nem teljesítménytúra. Alig várjuk az alkalmat, amikor megpihenhetünk. Akár csak lustálkodni, akár ebédelni, bámészkodni, vagy szelfizni.
A Gemenci-erdő vidéke a Duna árterülete. A tájat minden nagyobb áradás még manapság is elönti. Itt többé-kevésbé még a víz uralja a tájat. Az áramlás törvényei alakítják a partokat. Ahol járunk, az nem messze található a Duna fő medrétől. A mellékág elindul kalandozni az erdőben. Egy helyen elfogy az energiája és hirtelen lelassul. Ennek mi feltétlenül örülünk, hiszen különben meglehetősen sportos üzemmódban lennénk kénytelenek felfelé evezni. Így viszont megteremtette nekünk ezt a zátonyt. Finom homokos partok. Aszálykor komoly méretű szárazulat, máskor egy kicsinyke pihenőhely. Ahol nagyokat lehet labdázni, piknikezni vagy bámulni a tájat.
Anya-lánya (a képen nem látható nagypapával) gondoltak egyet, és nekivágtam a Gemenc-vízitúrának. A víz már melegedett ekkor, de fürdőzni még csak a legkeményebbek mertek. A hölgyek szépen elhelyezték maguk mögött a homokzátonyt és mellette a hódok szigetét és már készültek is a képek.
2023. január 6.
A geográfus kép regény tizenkilencedik bejegyzése.