Abruzzo Közép-Olaszország egyik tartománya. Rómából indultunk a felfedezésére, hogy ebben az évben egy kisebb csoporttal is el tudjunk látogatni ebbe az alig ismert térségbe. Nincs jó híre a tartománynak. Mivel évszázadokon át a Nápolyi-Szicíliai Kettős Királyság része volt, ma is a Dél részének tekintik. A régió kétharmada hegyvidék, mi is ezt a részét részesítettük előnyben. Itt emelkedik az ország legmagasabb pontja is, a Gran Sasso vonulat részeként a Corno Grande, azaz a Nagy Szarv.
Rómát esőben hagytuk el. Tavasz volt, így ezen nem is csodálkoztunk. Késő délután volt már, mire kikecmeregtünk a városból, így nem gondolhattunk arra, hogy megálljunk akár egy kis nézelődés erejéig is útközben. Pedig sűrű egymásutánban bukkantak fel varázslatos kis falvak a kisebb-nagyobb völgyekben. Első ránézésre, a távolból is történelmi hangulatot árasztott mindegyik. Öreg, színtelen, egymásnak támaszkodó, erődszerűen kapcsolódó házak, és jónéhány falucska egy-egy bérc tetején. Éppen csak a térképen megjelöltük, hogy egyszer, amikor majd Lazio hegyvidékeit fogjuk bejárni, könnyeben rájuk bukkanjunk. Illetve megtalálni máskor is könnyű lesz őket, ha jól kivehetőek az autópályáról, de sokkal gyorsabb lesz megtervezni előre az utazást így.
Az autópályán szépen felkapaszkodtunk a hegyek közé. Míg balra a legmagasabb vonulatok élővilágát nemzeti park igyekszik óvni, jobbra egy hatalmas síkság. Furcsán fest a hegyvidék közepén. És való igaz, egykor egy tó hullámzott itt, amit teljesen lecsapoltak, hogy végtelen mezőgazdasági termőterületet alakítsanak ki. Mi azonban a vad természet és az ember évezredes együttélésének jelei után kutattunk. Napról napra követhetetlenül kanyarogtunk a kis völgyekben. Hol szédületes szakadékok peremén vezet az út, hol pedig lent, a völgy alján, a kis folyóktól érintésnyi távolságra.
Nem is győztük az összes látványos falut felkeresni. Válogatni kellett. De így is lassítani kellett néha. Megálltunk itt-ott csak úgy. Szemlélődni. Bámulni a végtelen vidéket, a távoli hegyeket, a kis dombokat és a felhőktől befolyásolt fényeket, amelyek az esős időt követő napokban elkápráztatták az utazót.
Ekkor már messze letértünk a főútvonal környékéről. Egy magas hegyvonulatot kezdtünk megkerülni. Az utak egyre kisebbek, a falvak egyre kevésbé látványosak. Pedig erre sok turista megfordul. Igaz, őket kevéssé érdekli a bámészkodás. Ez ugyanis neves síterep. Igaz, csak olaszok ismerik. Minket az fogott meg, hogy ha legközelebb erre járunk, fel fogunk menni a csúcsrégióba. A fennsíkról ugyanis lenyűgöző látvány a távolban az Adriai-tenger. Nem is beszélve arról, hogy amikor a tenger már csalogató hőmérsékletű, itt még akkor is lehet síelni vagy szánkózni. A kettőt pedig csak 30 km autózás választja el. Az egyik kis, kevéssé látványos község határában megálltunk, hogy eredeti olasz hangulat után szaglásszunk. Nem Toscana, nem Liguria, nem Puglia, hanem csak úgy, az átlagos olasz vidék. Itt éppen Abruzzonak hívják. És ekkor fedeztük fel a falu remekbe szabott szobrát, ezt a glóbuszt. Azonnal a kedvence lett a geográfusnak!
De indulni kellett tovább, mert újabb kalandok vártak Abruzzo keleti oldalán, és később a tengerparton is, de erről egy későbbi bejegyzésben…
A repce mindig hálás téma. És mint minden tömény szín a természetben, minél közelebb megyünk, annál kevésbé kelt egységes látszatot. Hiszen csak a virágok sárgállnak, a jóval több szár mélyzöld színe hamar lecsökkenti az élénk hangulatot. Így hát időt kell szánni a felfedezésre. Ezt tettük a Cserehátban ezen a szép napon. Nehéz meghatározni, éppen melyik dombhát merre lejt, a völgyek miként kapcsolódnak egymáshoz. Az út hol a gerincen fut, hol a völgyek alján, hol pedig ugrándozik rajtuk, pár percenként újabb és újabb meglepetéssel szolgálva.
Ez az óriási föld is egy lapos völgy keletkezése. Három oldalról kissé magasabb fekvésű erdő veszi körül. Itt vezették el az utat is, vélhetően már évszázadokkal ezelőtt. Így sokáig gyönyörködhettünk a végtelen sárgaságban. Több helyen megálltunk, hogy kockáztatva a varázslat elveszítését, közelebbről is beszippantsuk a repce és az égbolt találkozásának hangulatát. A felhők hálásak voltak, illegtették magukat, ahogy csak lehetett.
A panorámakép adta magát. Sőt, itt már egy kis játék is belefért. Sokat kísérleteztem, hogy a hullámzó növényeket még jobban visszaadja a felvétel. Így készültek ennél is bohókásabb felvételek.
Békés megye is rossz hírben áll. Sokan csak annyit tudnak róla, hogy arrafelé van a Viharsarok. De hogy melyik része és miért kapta ezt a nevet, azt már homály fedi. Ezúttal nem túrázni jártunk arra. Turisztikai fejlesztésekben kértek geográfusi segítséget, amit örömmel teljesítettünk. A kihívás nem is a munka megvalósításában volt. A részletekben rejlett a nehézség. Amikor a leghidegebb napok egyikén kora reggelre kell eljutni az ország egyik csücskébe, akkor nem csak induláskor kell zimankóra számítani. Kora délelőtt érkeztünk Gyulára, ahol még ekkor is több centi vastagon nyújtózott a zúzmara az ágakon. Pedig a Várfürdő még mindig langyos vizét tovaszállító Ó-Körös közelében voltunk (ne keressétek térképen, a modern külvilág a kevéssé vonzó Élővíz-csatorna nevet adta a vízfolyásnak a szabályozást követően).
A megbeszélések elhúzódtak, de minket még várt a régió központja, Szeged. A fővárosi ember nehezen tudja elképzelni, milyen kalandok adódnak, ha nem Budapestről kell megközelíteni valamit. Korábban egyszer ebbe a csapdába estünk, amikor még hosszabb autópálya-szakaszok hiányában Pécsről Debrecenbe toronyiránt vágtunk neki. Vagy a Bükkalja és a Tisza-tó között, ahol már zöld növényzet borította az eredetileg aszfaltozott utat.
Békés és Csongrád között csak néhol tapasztaltuk ennek nyomát, de rohanni nem igen lehetett. A fagy nem engedett. Ropogó hó és jelképes napsütés. Remek alkalom, hogy erősödjön a jégpáncél az úton. Ezért meglehetősen óvatosan haladtunk. És bár a beszédtémát a fejlesztések részletei adták, arra azért sikerült időt szakítani, hogy néhány képet készítsek menet közben.
2023. január 4.
A geográfus kép regény tizennyolcadik bejegyzése.