top of page

Kép regény 16.

Frissítve: jan. 2.

Letértünk a főutakról és addig mentünk, amíg véget nem ért az út. Olyan falvakat fedeztünk fel, amelyek nem is léteznek. Legalábbis klasszikus értelemben. De élnek, virulnak, mert sokan vannak, vagyunk, akik kedveljük az elvonulást, a csendes helyeket. Egy hatalmas tanyára látogattunk. Amíg a szem ellát, legelő, tele állatokkal. Láthatóan jól érzik magukat mint ahogy e két jószág is. Alig várják, hogy gyömöszölje őket valaki. Ezért megéri megállni egy túra során. Nem a kilométerek, a teljesítmény, hanem az élmény. Itt ebből lehet bőségesen szerezni. A szomszédos területen szamarak legelésztek, a távolban hatalmas birkanyájak, a tanya közepén, a ház közelében pedig a kis kedvencek, malacok, pulykák és a büszke házőrző.

Sok-sok éve járjuk a vidéket. Ahol a Tisza már egy ideje az alföldön kanyarog, a Bodrog pedig éppen elhagyni készül a hegyvidék ölelését. Lelassulnak mindketten. Erre az ember is rásegített kicsit, a tiszalöki duzzasztóval. Így most már minden tavaszi áradás alkalmával elöntik a folyók a Bodrogzugot. Az év többi részében hangulatos csatornák kanyarognak az ártéren, ilyenkor viszont ameddig a szem ellát, tenger. A víz nem mély, hiszen csak éppen hogy elönti a réteket. Amíg nem volt ilyen szigorú a védelem, keresztbe-kasul eveztünk a fasorok között. Térdig gázoltunk a vízben, ahol kikandikáltak a tavaszi virágok, vagy a sirályok földre rakott fészkeit lebegtette az áradás.

Ma már komolyra fordult a turizmus itt is. Ahová sokan mennek, ott szigorúbbak a szabályok is. A táj persze ettől még továbbra is szép. Csak nagyobb a terhelés. Az ártéren manapság már nem lehet táborozni. Pedig volt idő, amikor még bevásárolni is expedíció volt reggelente, mert le kellett evezni a folyón három embernek, amíg a többiek aludtak, majd friss tejjel, kenyérrel és más földi jóval visszaevezni a gátra. És volt olyan is, amikor a korai tavaszi naplemente már a végét járta, ám még nem bukkantunk rá a közeli falura, amely kis magaslatra épült, így tudtunk sátrazni a határában. A Nap utolsó sugarai is eltűntek, amikor a navigáció sikeres lett. Ugyanis errefelé nem sok támpont volt a GPS előtti korban. Egyedül a tokaji Kopasz-hegy mutat irányt, semmi más. A fasorok elég egyformák, falvakat pedig nem látni.

Ezen a tavaszi napon végigkanyarogtunk az egyik csatornán. Változatos erők övezik a medret, néhol el is lehet akadni, ha a vízinövények túl nagy lendülettel indultak szaporodásnak abban az évben. De a tündérrózsák kárpótolnak az erőfeszítésekért. Vízitúra ez is. A legszebb kóstoló. Aki még sosem volt vízitúrán, azoknak különösen szoktuk ajánlani, mert itt aztán bele lehet szerelmesedni ebbe a tevékenységbe.

Aztán egyszer szabályozni kezdték az árteret. Ne ma vizeket, mert azoknak megvan a maguk útja. Az embereket. Túl sok lett a nép, ezért előre be kell jelentkezni, ha túrázni akar az ember. Nemrég épp a pandémia alatt tettünk egy kis vízitúrát itt. Egy teremtett lélekkel sem találkoztunk. A kép azonban korábban készült. Olyan magas volt a vízállás, hogy az ártér mélyén felállított madármegfigyelő toronyba is csak kenuból lehetett kimászni. Tehát nem drónnal, hanem saját kezűleg készült kép!

Szemben a tokaji hegy, ahogy azt a Himnusz alapján mindig is elképzeltük. Jobbra a távolban Hegyalja lankái, hasonló jó borokkal és valahol lent a Bodrog, balra pedig néhány fasorral odébb a Tisza, amely éppen elhagyta Szabolcs falucskát, a maga földvárával. Körös-körül pedig üde zöld rétek, néhol vízzel borítva. Ha csendben vagyunk, sűrűn felbukkannak gázlómadarak vagy akár mások is. A kárókatona, gémek, kócsagok mellett gyakran látni erre gólyát vagy kisebb szárnyasokat is. Az ember meg csak ül a parton vagy a hajóban és igyekszik minél jobban beszippantani a tájat, feltöltődni, elmélázni, az univerzum részévé válni.

A következő utazáson nem csak turistaként volt a geográfus. Vendégtanárként érkeztem Kazahsztánba, ahol távoli rokonként fogadtak. És valóban, a hatalmas méretű egyetem könyvtárában egy kiállítás a kazah történelemről. Ahol sorra megborzong az ember. Mert ismerősek az ősi viseletek, felbukkan a csodaszarvasunk és egyszer csak a hun ábécé tárul a szemünk elé.

De nem ezért jöttünk, hanem a tanítással párhuzamosan megismerni kicsit az ország mai arcát. Túrázni indultunk a messzi távolba, de előtte bejártunk gyermekkorunk Alma-Ata városát. Ma már Almati, de mi akkoriban a keresztrejtvényekből ismertük meg. A város fölé magasodnak a Tiensan több ezer méteres vonulatai. Az egyetem pedig tele tulipánnal. Ez a kazahok nemzeti virága. Szentként tisztelik. De nem csak az általunk ismert, nemes fajtáját. A városoktól távol, a sztyeppén a vad tulipánok színezik a tájat ilyenkor, tavasszal.

Az egyetemen dübörög az élet. Konferenciák, rendezvények, ünnepségek. Itt éppen egy diplomaátadó ünnep zajlott. A lányok büszkén fotózkodtak az akkor még istenként tisztelt mester előtt, aki épp azokban a napokban nevezte el a fővárost saját magáról. Aki túlélte a rendszerváltozást is és csak most egy éve lett elege az országnak belőle. De ekkor még minden róla szólt. A bölcs vezér, de láttunk már ilyet a Kárpát-medence keleti végein is. Az egyik előadáson is ért meglepetés. Ahogy sétáltam a hallgatók között, észrevettem, hogy volt, akinek a notebookja háttérképe szintén az elnök volt.

A jelszó azonban kedves: „Egy boldog ország, virágzó élettel, ahol a füst egyenesen száll felfelé és a fiatal nemzedék bizalommal tekint a jövőbe.” – „Kazahsztán 2050 stratégiája - A fiatalok útja.” Úgy legyen.

Nagyon nyitottak, barátságosak. Itt pár perccel később készült olyan kép is, ahol a hölgyek befogadtak maguk közé.

2022. december 31.


A geográfus kép regény tizenhatodik bejegyzése.


Ez volt 2022.

15 megtekintés0 hozzászólás

Friss bejegyzések

Az összes megtekintése
bottom of page