top of page

Kép regény 15.

Szerencse is kell ahhoz, hogy ilyen jó időt fogjunk ki. Két héttel korábban szakadó esőben vágtunk neki a Kaukázus legmagasabb vulkáni csúcsáról, a Kazbekről induló Gergeti-gleccserhez vezető útnak. Ezúttal azonban kedvezett az időjárás. De így is korán kellett kelni, részben a bőséges reggeli, részben pedig a nagy távolság miatt. Annyiban nem volt szerencsénk, hogy a néhány éve aszfaltozott utat ezen a nyáron rendszeresen le kellett zárni kőomlások miatt. Így nem tudtak felvinni minket a túra kiindulópontjáig terepjárókkal, ezt a szakaszt is gyalog kellett megtenni. Két óra többlet, és úgy, hogy a havas csúcs végig takarásban van. Ettől eltekintve messzire el lehetett látni minden irányban, az egész túra során. 2000 méter felett már nincsenek erdőségek, csak a füves puszta, ami 3000 méter környékén átvált köves pusztasággá.

Itt már javában a sziklavilágban jártunk. Odalent a meredek falú egykori gleccservölgy, fent, mögöttem pedig az időnkét előbukkanó csúcs és az évről évre rövidülő gleccser. Az volt a célunk. De közben itt a sziklás tájon egy kis pihenőt tartottunk. Több órás baktatás után az ember felér egy hágóra. Előtte sokáig nem lát ki a völgyből, ahol halad, de a hágó túloldalán annál lenyűgözőbb az egyre közelebbi Kazbek és az odáig vezető sziklavilág. Egy darabig nem kellett sokat felfelé haladni, úgyhogy szinte kipihenten érkeztünk a menedékházhoz. Ami elment volna bárhol az Alpokban is. Igényes kivitelezés, jó állapot, csodák elhelyezés, hatalmas terasz. És ahogy felnéztünk, mi vár még ránk, azonnal rájöttünk, nem is vagyunk annyira kipihentek. Nekivetkőztünk a kellemes napsütésben és ettünk-ittunk bőségesen. Közben mellénk szegődött ez a jószág. Nem volt félénk, de nem az a féktelenül kunyeráló fajta sem, akikkel a falvakban és városokban találkozunk úton-útfélen. A házigazdák kutyája, aki megszokta a vendégeket. Természetesen próbát tettem, hogy kisajátítsam a figyelmét. Nem volt nehéz, és utána már nem is szabadultam tőle könnyen. Lelkesen pózolt a fotózáshoz is. Aztán persze nem jött velünk a hegyre tovább. Magunk kellett megküzdenünk az egyre meredekebb és egyre nehezebben járható szakasszal. Ahol már nincsenek kijelölt utak. Figyelni kell a többiekre és a jelekre. A kőrakásokra, kitaposásokra és főleg a vízfolyásokra. Amelyeket mindenképpen keresztezni kell, de nem mindegy, hányszor. Mert soha nincs arra garancia, hogy bárhol megússzuk száraz lábbal.

Odafent nem sok időnk volt. A visszaút mindig könnyebb ugyan, de az idő is szigorúbb. Sötétedés előtt mindenképpen le kell érni, legalább az aszfalt útig. És az legalább 3 óra lesz. Így igyekezve szippantottuk magunkba a csapat maradékával a tipikus kaukázusi gleccser látványát, a sötét sziklatörmelék alól kibukkanó jeget, a fenséges szakadékokat és a bővízű patakokat. De ezeknél is nagyobb kihívás volt, hogy találjunk bolondok aranyát! Már napok óta meséltem róla a többieknek, ezért nem lehetett elmulasztani. Így lefelé szegeztük a fejünket, és árgus szemekkel vadásztunk a jelekre, az arany színű csillanásokra és a szabályos formákra. Meg is lett az eredménye, senki nem távozott üres kézzel! Visszafelé csipkedtük magunkat, de arra azért szántunk időt, hogy egy kis időre megálljunk barátunknál a menedékháznál, az utolsó gyömöszölésre.

A faluba visszaérve nem dőltünk azonnal ágyba. Egy régi ismerős családnál vártak fejedelmi vacsorával, ahol hasonlóképpen helyt kellett állni a 12 órás, összesen 1600 méteres szintkülönbséget legyőző túránk után.

Jócskán benne voltunk már a tavaszban. Május elején ráböktünk a térképre és a megnéztük, milyen a nyáron már többször meglátogatott fennsík. A Kelet-Alpok egykori felszíne az idők során szépen felszabdalódott. Kisebb-nagyobb völgyek tagolják számtalan darabra a megmaradt magaslatokat. A csúcsrégiók viszont közel azonos magasságúak, mindegyik 2000 méter körüli. Közel vagyunk az egykori birodalmi fővároshoz, így errefelé már régen kiépültek a magashegyi túrázás alapfeltételei. Ezt a hegyet is körbeveszik jobbnál jobb helyek, így azok is találnak élményeket, akiket nem vonz annyira a magasság.

A déli oldalról indultunk fel a zöldellő tavaszból. Még a fennsíkon is zöld mezők és csodás napsütés fogadott. Fent már nincsenek nagy szintkülönbségek, így bártan nekiindultunk sétálgatni. És volt is miért. Eleinte csak kisebb hófoltokkal találkoztunk, de aztán hatalmas hómezők is akadtak. Mi már a nyarat vártuk, így nem készültünk efféle magashegyi felszereléssel. Ezért csak a közelből szemléltük az elszántakat. Akik a kényelmes füves mező helyett a havat és jeget választották, hogy felérjenek a csúcsra. Vélhetően gyakorolni, edzeni jöttek fel, mi pedig örvendeztünk, hogy ilyen hangulatképeket sikerült lőni róluk. Persze, az sem maradhatott el, hogy egészen közelről tanulmányozzuk a jégformákat. Mert a geográfus mindig tanulni akar.

Sose ugrunk neki az úticélnak túl hevesen. Először ismerkedünk kicsit. Bár tudjuk, hová érkeztünk, de először kóstolgatni kell. Átvitt és szó szerinti értelemben is. „Meg kell kóstolni egy kultúrát, hogy megértsük.” Ezzel nincs is nehéz dolgunk Itáliában. Bár integetve vár az öt falu Liguriában, mi mégsem estünk neki a színes sikátoroknak. Első a piac. Mit esznek a helybeliek? Melyek a legjobb falatok? Mit ajánlanak az árusok, akik igen ritkán látnak turistát. A városi piacot szinte senki nem ejti útba. Így hát itt minden valódi. Nem színpad mint a tömegturizmus helyszínein. Itt igazi a sonka, nem mirelit a hal, és nincs száraztészta. Utóbbi meg is tréfál minket minden egyes utazás során. Nincs jobb a friss tésztánál. Be a hűtőbe és eszegetjük, amikor éppen nem étteremre vágyunk a következő egy hétben. Igen ám, de 5-6 nap után már kezdi megadni magát, nem érdemes addig tartogatni. Bezzeg a sajtok! Azok a leghálásabbak! Már ha marad belőlük…

A piacot jól ismerjük már. A tengeri herkentyűk között több az egzotikum mint amiről akár bármiféle sejtésünk lenne. De legalább látványosak. Ahogy mi bámuljuk a jég közé helyezett szörnyetegeket, úgy bámulnak minket az árusok. Csodabogarak vagyunk egymásnak. Látszik az arcukon: mi a fenét fotóznak ezek annyit? Ezek csak halak, rákok, homárok, kagylók és minden más, amit a Ligur-tenger kínál.

A sajtos és sonkás pultoknál már könnyebb elvegyülnünk. Persze, nem nagyon, Míg a háziasszonyok határozott szándékkal jönnek, hogy beszerezzék az évtizedek óta kedvelt fajtákat a vacsorához, mi a különlegességeket vadásszuk. Kinek milyen az ízlése.

Aztán még pesto, fűszerek, zöldség és gyümölcs kerül a táskába és neki is vághatunk a Cinque Terrének.

Előtte persze be kell ugrani egy kávézóba, hogy felfrissüljünk. Ahol helybeliek ücsörögnek és a csapossal azonnal össze lehet barátkozni. Azért nem rohanunk, mert sokakkal ellentétben mi nem egy napra érkezünk. Egy hétig élvezzük a helybeliek vendégszeretetét. Amibe belefér a piac, de beleférnek a hegyoldal ültetvényei, az erdő, a szőlővidék, és belefér a helyi boltos, a kis főtér állandó megfigyelői, a szépkorú férfiak, a naplemente a mellvédről, a sziklák tetejéről, egy kis éjszakai foci, ahol az egyik kapu az Oratorio hátfala és még ezernyi más kaland.

Errefelé az éttermeknek is megvan a hangulatuk. Különösen, ha nem a turistatömegekre vadászók közül választ az ember. De az sem megvetendő, ha a tetőteraszon készítjük és fogyasztjuk a pesztós tésztát (ötöd áron, mint az éttermekben), ahonnan balra a naplemente, szemben pedig a hegyek tövében a falu tarka házai és a teraszos földjei, a balkonládákban pedig friss paradicsom, menta, bazsalikom.

2022. december 29.

A geográfus kép regény tizenötödik bejegyzése.

24 megtekintés0 hozzászólás

Friss bejegyzések

Az összes megtekintése
bottom of page