A végtelen alföldi rónaságot szerencsére gyakran szelik át mindenféle folyóvizek. Hol lassúak, hol még lassabbak. Bár igen kicsik a szintkülönbségek, mégis épültek erőművek. Mert nem csak energiára van szükség, a duzzasztások mögött összegyűjtött víz irányítható oda, ahol arra a legnagyobb szükség van. A Kiskörei-víztározó is ezekkel a célokkal létesült a 70-es években. Aztán nem is kellett hozzápiszkálni a környezethez, így magára is hagyták az év nagy részében vízzel borított mélyedéseket. Ennél fogva a természet visszafoglalta azt. A rengeteg szigettel tagolt öblözet, a nádasok útvesztői, az érintetlen erdők ma már a Hortobágyi Nemzeti Park részei.
De nem volt egyszerű ilyen névvel jó hírnevet szerezni. Egy akkoriban szokatlan alulról jövő kezdeményezés eredményeként 1988-ban átnevezték, azóta hívjuk Tisza-tónak. Ahol nem csak strandolni lehet, nem csak madármegfigyelő túrákat lehet tenni, ez igazi vízitúra-célterület.
Sok idő kellene ahhoz, hogy bejárjuk minden zegét-zugát. Csak néhány napra érkeztünk, hogy a geográfus megmutassa a túrázóknak a Tisza-tó lényegét. Azokat e helyeket, amerre nem jutnak el a vízparti nyaralók, és ahová nem lehet menni motorcsónakkal. Annyit kanyarogtunk, hogy többen el is veszítették a fonalat. Ilyenkor tud hőssé válni a geográfus. Mert bár lehet, hogy ő sem tudja egészen pontosan, éppen merre járunk, de a kezében vannak a megfelelő eszközök, hogy kiderítse. Szextáns helyett térkép.
Egy orfűi rendezvény után igyekeztünk olyan útvonalat találni hazafelé, amerre magától ritkán vetődik az ember. A Völgység dombhátai és a köztük elhelyezkedő falvak sűrűn késztettek minket arra, hogy megálljunk kicsit. Egy zivatar után voltunk, néha még felbukkantak szivárványok is. Ezúttal azonban nem álltunk meg, csak egy hirtelen ötlet volt, hogy dokumentáljam a lovasfogat előzését, ezzel a dekoratív háttérrel.
Svábok lakta vidéken járunk. Bár messze nem csak svábok települtek erre a vidékre a török kor után, de a népnyelv így nevezete el őket. A XIX. század közepén százból 85 fő német volt.
Érdemes betérni egy-egy faluba, ahol a jómódú németek házait még ma is meg lehet találni. Hol csak néhányat, de van, ahol a porták többsége ilyen. A Völgységbe azonban nem megy el csak úgy az ember. Mi is a Mecsek északi oldalán barangoltunk. Kisebb túrák, eldugott falvak, rejtekadó erdők. De szokás szerint hagytunk időt a felfedezésre is. És a hegyvidékből a lankás tájba való átmenet mindig tartogat meglepetéseket. Semmi messze földön híres látnivaló, semmi kötelező attrakció. Csak a táj, a sorra egymás után következő lankák, fasorok, szántók, a maguk formáival és színeivel. Olyan jó lenne megállni mindenhol. És túrázni egyet. De nem lehetett, igen hosszú út várt még ránk, nem is beszélve arról, hogy alkonyatkor az alacsonyabb rendű utak milyen kalandosak tudnak lenni.
Vannak olyan térségek, amelyek hiába vonzóak, meg kell szenvedi az odajutással. Aztán útközben kiderül, hogy a szenvedős odajutás is mekkora élmény. A Kaukázus eme vidéke a Világörökség része. Ehhez azonban nem csak a táj kellett, az ember is. A hosszú, de főleg lassú autózással elérhető Svaneti régióban járunk, grúziai utazásunk meginkább ígéretes vidékén. Ijesztő szakadékok az egyik oldalról, szédületes magasságok a másikon. Az út meg éppen elfér mindenhol.
Itt már terepjáróra kellett váltani, hogy elérjük a magát Európa legmagasabban fekvő falujának tituláló települést. Mert bár társadalmi szempontból teljes mértékben Európa, ám természeti oldalról a Kaukázus és annak déli előtere már Ázsia.
Órákon át robogtunk. A romantika napról napra fogy. Korábban végig földút vezetett a hegyi faluig, ma már egészen közel a cél, hogy végig betonúton lehessen haladni. Persze, ettől a vadregény nem fog elmúlni, az omladozó sziklák, a szakadékok, a vízesések és a habosan örvénylő folyó marad. Az a folyó, amelynek másnap elmentünk a forrásához, a Grúzia legmagasabb csúcsa alól induló gleccserhez.
A sofőrök nem csak ügyesek, óvatosak is. Szemükkel folyamatosan pásztázzák az utat, és amikor egy apró kő elénk gördül, azonnal megáll, és ijedten szemléli a hegyoldalt. Mert ahol egy kő lejött, ott jöhet utána sokkal több is.
A vízesésen való átkelés előtt egy sokkal ijesztőbb látványban is volt részünk. Esett az eső hajnal óta. Már bent jártunk a szorosban, amikor egyszer csak több autó állt előttünk. Látszott, hogy valami fejtörésről van szó, így hát kiszálltunk körülnézni. Egy kis oldalvölgyből irtózatos erővel hozta a víz a laza hordalékot. De ez nem a nálunk ismert, finom szemcsés folyami hordalék, hanem éles kövek tömkelegével. Ebből zúdult egy-két méter vastagságban az iszapár az úttestre. Az előttünk levő autó derékig az iszapban, és a szemből jövőknek is komoly beragadás volt a sorsuk. Szerencsére hamarosan megjelentek az útfenntartók, több markolóval és dinamikusan tüntették el a hordalékot az úttestről. A geográfus közben nem bírta megállni, hogy körülnézzen kicsit. Elkezdtem felmászni a völgyben. A víz még mindig zúdult, de már csökkent az ereje. Így csak arra kellett vigyázni, hogy kevéssé legyen vizes a lábam. S közben szebbnél szebb köveket fedeztem fel.
A szván népről és a különleges építményeikről, az erődszerű lakótornyokról, a Kaukázus kialakulásáról és az egymás mellett sorakozó hatalmas hegycsúcsokról lesz még szó későbbi kép regényben.
2022. december 21.
A geográfus kép regény tizenegyedik bejegyzése.