Ha az ember sokadszorra utazik egy országba, egyéni utazás esetén még akkor is hajlamos egy kicsit nagyvonalúan kezelni a szervezést, ha szegről-végről munka ügyben érkezik az általa kedvelt vidékre. Mi is így jártunk legutóbb Grúzia kapcsán, ahol kora tavaszi időjárás fogadott. Ez igazából szokatlan, mert az ember a mediterrán térségbe többnyire a nyári időszakban jár, amikor szép zöld vagy éppenséggel a hőségtől sárgára száradt a természet. Ennek ellenére vállaltuk az utat, hiszen mindig kell egy kis kihívás. A terv az volt, hogy a munka mellett olyan térségeket járunk be, amit eddig nem sikerült. Azonban egy térkép előtt ülve az ember hajlamos sokkal többet betervezni, mint ami a valóságban bejárható. Nyilván nem lehet egy nap alatt sok száz kilométert megtenni (illetve nem érdemes) egy olyan országban, ahol szinte minden falu megállásra késztet. Így minden nap egy kicsit lejjebb kellett adni az eredeti terveket. De ez csak a megtett távolságra vonatkozott, cserében bőségesen kaptunk jobbnál jobb élményeket.
Tavasszal csak óvatosan szabad a magas hegységekre gondolni, hiszen bármikor havasra fordulhat az időjárás, ahogy halad felfelé a hegyekbe az ember. Mi az első napon a Racha régióba indultunk, ahol sokáig világvéginek tűnő kis utakon kanyarogtunk. Egy jó darabig nem nagy magasságban, így a tavasz jelét láttuk lépten-nyomon. De a távoli hegyek felé meredve láttuk, még a tél is jelen van a közelben.
Ha az ember önmagában utazik vagy nagyon kis csapattal, akkor megvan az a lehetőség, hogy spontaneitást vigyen a programba, így a napi szállásokon túl nem is voltak konkrét előzetes elképzeléseink. Ebbe pontosan belefért az, hogy egy útközben felfedezett, eldugott kis vízesésnél megálljunk szemlélődni, vagy egy szerpentinnek szinte minden kanyarulatában megbámuljuk a tájat, különösen, amikor győzedelmesen felértünk. Vagy akár az is, hogy kicsi, világvégi, turisták által egyáltalán nem látogatott falvakban szippantsuk be a tavaszi levegőt.
Az első szálláson rögtön találkoztunk a grúz vendégszeretettel. A házigazdák meginvitáltak, hogy csatlakozzunk be a délután kezdődött és késő estig tartó kerti partyba, ahol sütögettek, de legfőképpen iszogattak. Mi azonban nem éltünk a lehetőséggel, tekintettel az éjszakai utazásra. Ám reggel, amikor búcsúzkodni kezdtünk, már nem tudtuk megúszni, hogy ne fogadjuk el a meghívásukat a véget nem érő reggelire. Ők akkor már órák óta kint ültek a kertben, ettek és szintén legfőképp iszogattak. Ide csatlakoztunk be, remek sajtokat, kenyérféléket, grúz nyelven purikat kóstolgatva. Igen nehezen sikerült visszautasítani az alkoholos italokat kora reggel.
De a vacsorát se hagyjuk ki. Nekiindultunk a városnak. Azonban nyomát sem találtuk sehol, még a legkisebb helyi éttermeknek sem. Aztán már amikor reménytelen volt a helyzet, egy épület gyanús lett. Felirat sehol, de olyan étterem-kinézete volt. Pont annyira mint a 80-as években bármelyik magyar kisvárosban az étterem mellett kultúrház- és sok egyéb más funkciót is betöltő épületek. Csak egy család volt a hatalmas belső térben, de legalább győztünk, mert valóban étterem volt, viszonylag gazdag kínálattal. Bár kellett egy kis idő, mire megtalálták nekünk az egyetlen angol nyelvű étlapot. Grúziában az éttermekben az a divat, hogy fotót is mellékelnek az egyes étkek leírása mellé. Nos, itt ez nem volt, így emlékezetből kellett választani.
A falu, vagy igazából kis városka a hegyek kapujában fekszik, a Magas-Kaukázus előterében, ahol ennek ellenére még borvidékek is vannak. A városka fennen hirdeti is borait.
Másnap a helyiekkel elköltött reggeli után egy kis kitérőt tettünk tovább a magasabb vonulatok felé. Bár tudtuk, hogy a télies időjárásnál túl magasra nem jutunk, illetve az egyébként jó minőségű aszfaltút előbb-utóbb kövesúttá válik, arra gondoltunk, addig megyünk, amíg a természet engedi, majd visszafordulunk és az eredetileg tervezett irányba folytatjuk utunkat. Egyre magasabb és egyre havasabb hegyek vettek körbe, ahogy közeledtünk északkeleti irányban az orosz határ, illetve a Kaukázus legmagasabb gerince felé, ahol már bőven 4000 méter feletti csúcsok kacsintottak vissza ránk.
Az ókor óta híres Rioni folyó völgyében jártunk, ami akkoriban még Phasis-nak hívtak. A felső szakaszán kanyargott mellettünk a folyó, amelynek egyre vadregényesebb partvidéke kísérte az utunkat. Valóban ritkán utazik kora tavaszi időben az ember Grúziában, nyáron ilyen kalandokban nem lehet részünk. Most azonban láttuk pár nappal előttünk lezúdult kisebb lavinák nyomait, és a tavaszi áradástól megroggyant hídlábakat is. Mindezeket igyekeznek azonnal kijavítani. Első lépésként a hidat pótolták egy kisebb, ideiglenes híddal, hogy a helyi lakosok és a magunk fajta utazók át tudjanak kelni a folyón.
A délután során kicsit közelebb kerültünk a turisták által is járt vidékekhez. Délebbre, az egész Kaukázus előterébe jutottunk. Ehhez át kellett kelnünk egy egészen újonnan épített, nyakatekert vonalvezetésű hegyi úton és annak 2000 méter fölé nyúló legmagasabb pontján. Hó- és ködfoltok nehezítették a haladást, cserében viszont továbbra is varázslatos volt a táj.
A dombvidéki tájakon sem találkoztunk turistákkal, de így is meg tudtuk nézni az egyre híresebb Chiatura városát, amit a mai napig is mangán-bányászatáról ismernek. A fénykorában hatalmas mennyiségben termelték ki az ércet, de ma is van valamekkora bányászat a város környékén. A város számunkra azért érdekes, mert bőségesen maradt szocreál építészeti kincs. Amiről a város igazán híres, az a felvonók sokasága. Ezek eredetileg ingyenesen szállították az utasokat, a lakosságot, akik a mély szurdokvölgyet két oldalról övező magaslatokon épül házakban, többnyire panelekben laknak, miközben a belváros a völgy alján helyezkedik el.
Sajnos, az utóbbi években a felvonók többségét javítják, így elkezdett elveszni azok vad romantikája. És kipróbálni sem lehet azokat, csak a modern kötélpályákon közlekedő kabinokat.
Aztán visszatértünk az ország nyugati részét uraló alföldre. Először csak lankássá vált a táj, aztán a síkságon lyukadtunk ki és folytattuk utunkat kelet felé, hiszen a második szállásunk Gori városában volt. Erről a városról mindenkinek Sztálin jut az eszébe és a város nem is sok egyebet tud kínálni. Van egy középkori várrom, van egy kis zarándokhelye egy látványos hegyfokon, de alapvetően aki turistaként erre vetődik, az Sztálin szülőháza és a múzeum miatt érkezik.
Mi mégsem ezért álltunk meg itt, hanem azért, mert nagyon kedves barátok fogadtak, akinek a kedvessége, vendégszeretete, a kertje, a fenséges reggelije mindig elvarázsolják a csapatot, akár kisebb, akár nagyobb létszámban érkezünk Goriba.
A harmadik napon kicsit rosszabbra fordult az időjárás. De ez sem akadály ebben a vidám országban, így elsőként a legősibb idők óta lakott barlangvárost igyekeztünk megtekinteni. Ám olyan mértékű volt az eső, hogy lemondtunk a kötelező látnivalóról, inkább csak beültünk melegedni egy kávézóba. Aztán itt jött a következő meglepetés. Az egyik felszolgáló megszólított, mert ismerősnek tűntem számára, és megkérdezte, jártam-e már arrafelé. Erre válaszoltam, hogy elég sokszor. Ő ugyanis emlékezett rám tavalyról, tavalyelőttről, hogy itt jártunk nagyobb csoportokkal. Hatalmas megtiszteltetés, büszkeség, hogy egy kis kávézóban emlékeznek az emberre a távoli Grúziában. Erre persze elkezdtünk szóba elegyedni velük, és további helybeliek is bekapcsolódnak a beszélgetésbe. Mindenki ráér, hiszen esik az eső, turistának alig van nyoma. Úgyhogy újabb ismeretségek keletkeztek és még remek forró italban is volt részünk. A vége az lett, az ismeretségre tekintettel meghívtak minket a lélekmelegítő italokra is. Nyilván, a következő utazások során, amikor nagyobb csapattal utazunk, akkor már büszkén fogok érkezni a kávézóba, hogy itt is barátaim vannak.
És bár nem mentünk be az egész hegyoldalt elfoglaló, lenyűgöző panorámát kínáló barlangvárosba, az odavezető úton elképesztő sziklavilág fogadja az embert. Ami természetesen a magamfajta geográfusnak mindig csodát jelent, de az eddigi tapasztalat az, hogy ha közelebb megyünk ezekhez az időjárás által formált homokkő-sziklákhoz, mindenféle utastársat lenyűgöz. Ahogy a csapadék és a szél lekerekíti a kőzeteket, és hol erősebben, hol kevésbé erősen felszabdalja azokat. A hegyoldalak még esőben is sárgás színben tündökölnek, ahogy most láthattuk.
Újra ismeretlen utak felé vettük az irányt, mert bár a következő tervezett megállónk az ország egyházi központja, Mcheta városa volt, ezúttal nem a megszokott útvonalon próbáltuk megközelíteni, hanem a homokkő-hegység déli oldalán, amerre a turisták nem nagyon szoktak utazni. Itt persze többször becsapott minket az útvonaltervező, de sose bántuk meg, hiszen a kis falvak, a zsákutcák, a folyópartok különleges hangulatot árasztottak. Több helyen is megpróbáltunk kisebb szurdokvölgyekbe bemenni a hegyvidék belseje felé, de nem voltak valódi utak, vagy a híd hiányzott.
Délután volt, mire megérkeztünk az egyházi központba. A sok korábbi látogatás révén több ismerős arccal is lehet találkozni az okosan a parkoló és a székesegyház közé telepített bazárban. Pálinka, bor, méz, ékszer. Minden meg lehet kóstolni, mindent ki lehet próbálni. Nem zavartuk nagyon az árusokat, hiszen a szezon elején még alig volt más idegen rajtunk kívül valaki a környéken. Így volt idő szorosabbra fűzni a korábban szövődött barátságokat. Egy kicsit hagytuk magunkat, hogy újabb és újabb termékeket mutassanak meg nekünk. Maga a székesegyház mindig lenyűgöző. Hatalmas falak veszik körül, majd a kapun belépve fölénk magasodik a grúz kereszténység legnagyobb emlékműve! És ezen utazás során ez volt az első ortodox templom, amelyet közelebbről is megnéztünk. Más alkalommal, különösképpen a nyári szezonban egymást érik itt is a turisták, most azonban semmi sem zavarta meg a komponálást. Olyan eleven történelmi hangulata van az egész épületnek, belül és kívül is, hogy alig győzi beszippantani az ember a levegőjét!
Persze, nem lehetett kihagyni a város fölé magasodó szent helyet sem. A Jvari-kolostortól csodás kilátás van a városra, illetve a két nevezetes folyó, a Mtkvari és az Aragvi találkozására. Turistákkal itt sem találkoztunk. Saját tempóban utazgatva az ember igyekszik új nézőpontból is rátekinteni a már ismert helyekre. Az üde zöld rét és mögötte a templom, innen nézve a panoráma nélkül, de lovakkal kiegészítve, vonzotta a tekintetemet. Még azt is megpróbáltam, hogy közelebb settenkedek, hogy a legelésző paripa tökéletes méretben szerepeljen a kép előterében. Tamara ugyan figyelmeztetett, hogy a kóbor kutyák talán a lóra is vigyáznak, de nem hallgattam rá. Aztán persze igaza lett. Ahogy igyekeztem közelebb lopódzni, az ebek haragosra fordultak és határozottan fenyegetőzve indultak felém. Így hát feladtam a tervemet, de csodáltam is az állatvilágot, hiszen ezek a kutyák máskor békésen heverésznek a turisták között, a templom bejáratánál. Ezek szerint a munka az munka!
Innen már nem volt messze a főváros, Tbiliszi. Nem meglepő módon belecsöppentünk a délutáni csúcsforgalomba. És remek tapasztalatokat szereztünk a vidéki és a fővárosi Grúzia közlekedési moráljai közötti különbségekről. Bár hasonlóság azért több van. A sok sávos utakon elég bátran cikáznak a helybeliek. Nincs valódi veszélyérzete az embernek, csak csodálja a vakmerőségüket. ÉS egyet tehet, erősen koncentrál jobbra is, balra is.
Grúziában bőségesen állnak rendelkezésre szálláshelyek. De így tavasszal, márciusban kifejezetten nyugodtak voltunk, hogy bármikor, még az utolsó pillanatban is tudunk válogatni a megfelelő szálláshelyek között. Sikerült is egy remek kis hotelt találni a Mtatsminda városrész közepén, ahol pár percen belül összeismerkedtünk a tulajdonossal. Illetve Tamara ismerkedett össze, amíg én parkolóhelyet kerestem. A házigazda korábban az ország turisztikai hivatalában dolgozott, még Magyarországon is járt, néhány évvel ezelőtt az Utazás kiállításon. Sőt, egy utazási irodája is van. És látszott is a hotelen, hogy kifejezetten igényes kialakítású helyről van szó.
Az alábbi két kép nem a hotelt mutatja, hanem néhány környező épületet.
Tbiliszi világváros. De épp csak akkora méretű, hogy minden bája megmaradt. A régmúlt bája is, a szocreál bája is, és a modern építészet is jelen van. Egymást érik a vendéglátóhelyek, el lehet veszni a szűk kis sikátorokban, de vannak kötelező látnivaló is. Igyekeztünk még az este folyamán csatangolni egyet a belvárosban, de legfőképpen egy kellemes étteremben elkölteni a vacsorát. Továbbra is grúz ételekre vágyunk. És a vacsora után még arra is futotta, hogy a szomszédos, kifejezetten stílusos bárba is beüljünk egy kis munkára.
Másnap már csodás szép tavaszi idő fogadott. Délután megkezdődött a felfedezésen, bejáráson túli munka része is az utazásunknak. Elsőként élő közvetítésben jelentkezett be a geográfus és közel egy órán át meséltem az otthoni hallgatóságnak, elsősorban az egyetemistáknak, a város utcáit járva, az ország és a város történetéről, érdekességeiről, kalandokról. A témák pedig szembe jöttek. Szembe jött a pópa, a saját portékáit árusító néni, az orosz „turisták” és sok más érdekesség.
Talán az egyik legcsodálatosabb az volt a napban, hogy reggel, a szikrázó napsütésben a szálloda tetőterében található étteremből reggeli közben a szép tiszta időben világosan kirajzolódott a Kaukázus legmagasabb vulkáni eredetű csúcsa, az 5000 méter fölé magasodó, de több mint 100 kilométerre fekvő Kazbek.
Két napig voltunk a városban. Mindkét napon az esti órákban a Caucasus University-n volt programunk. A végzős turizmus szakos hallgatóknak tartottunk előadásokat. Az egyetemen kifejezetten kedvesen fogadtak. Megmutatták a rendkívül színvonalas campust, a szaktantermeket, a felszerelt laborokat és a folyosókon a festményeket. Ezután került sor az előadásainkra. De nem csak előadások voltak ezek, hanem az egyetemistákat is faggattuk, mi a véleményük az ország turizmusáról, hogy minél többet tudjunk meg első kézből. Volt olyan hallgató, aki magyarul köszönt. Tőle megtudtuk, nálunk töltött egy félévet korábban, Budapesten. Az utolsó óra végén pedig a grúz népzenére terelődött a szó. Az egyetemisták olyan lelkesedéssel vetették magukat a témába, hogy nem győztünk csodálkozni. Egymás kezéből ragadták el a billentyűzetet, hogy jobbnál jobb néptáncos videókat mutassanak. Igaz ugyan, hogy ők maguk nem vállalkoztak a táncra. De a hangulat perceken belül remek lett!
De érdemes megnézni a másik videót is, egészen más stílus!
Nagyon érdekes, hogy a sorozás elől nagyon sok orosz fiatal menekült Grúziába. Csak Tbilisziben 300ezren vannak. Így az utcákon is az angol helyett sokkal inkább orosz szavakat lehet hallani.
Nem hagytuk ki a magyar emlékeket sem. Így benéztünk a Zichy Mihályról elnevezett utcába, közelről megnéztük a szobrát, hiszen őt errefelé igen nagy becsben tartják. És nem maradhatott ki Tbiliszi egyik fő attrakciója, a bolhapiac sem, ahol nem csak Sztálin-korabeli csecsebecséket és a nagypapa padlásán talált, kincsnek vélt dolgokat lehet találni, hanem a nálunk szolgálatot teljesítő egykori szovjet katonák emléktárgyait is, így magyar nyelvű kitűzőket, könyveket és egyéb magyar vonatkozású tárgyakat is találunk.
Tbiliszitől a következő reggelen viszonylag későn indultunk tovább, pedig hosszú út várt ránk. A kora tavaszi időjárás is tartotta magát, azaz nem lett még igazi nyárias idő, így nem vállalkoztunk a Kis-Kaukázus világvégi útjaira. Inkább a főutakon maradtunk. Bár nem volt a tervben, mégis beugrottunk a világhírű ásványvizéről nevezetes Bordzsomi városába. Ez a város az orosz időkben épült ki igazán, de mi inkább az autentikus grúz vidékre vágytunk, ezért gyorsan tovább is álltunk dél felé, a török és az örmény határ közelébe. A csodásan hangzó Akhalcikhe városában foglaltunk szállást, ahonnan szépen ráláttunk az ország egyik legnagyobb, de mindenképpen leglátványosabb középkori várára. Első ránézésre a keresztes lovagok váraira emlékezteti az embert, ám másnap közelebbről is szemügyre vettük, és kiderült, olyan komoly felújításon esett át az erődítmény az elmúlt években, hogy nehéz kitalálni, hogy is nézhetett ki annak idején.
Ezen a szálláson is beszélgetésbe elegyedtünk a háziakkal. Ők igen keveset angolul, mi is keveset oroszul, de végeredményben mégis sikerült jót beszélgetni. Az első kérdések között volt, hogy kérünk-e vacsorát. Összenéztünk, és azonnal elfogadtuk az ajánlatot, legyen annak bármi is a tartalma. Egy kis időt kértek hozzá, de nem is bántuk, végre tudtunk egyet nyújtózkodni a hosszú utazás után.
Újra hegyvidéken jártunk, csak ezúttal a Kis-Kaukázusban. És hát igen csípős volt az esti és a reggeli órákban is az idő. A következő, az utolsó Grúziában töltött napunk fő célja az volt, hogy megközelítsük az utolsó éjszakai szállásunkat, amelyet már a reptér közelébe szerveztünk. Nyilvánvaló volt, hogy vannak korlátok, az eredeti terv az lett volna ugyanis, hogy ebből a déli tartományból Adzsária autonóm tartománya jussunk, egészen a tengerpartra. Batumi felé vettük volna az irányt, hiszen a Fekete-Tenger partvidéke a maga szubtrópusi éghajlatával és hangulatos kis falvaival és mecseteivel (mivel arrafelé már a muszlim vallásúak vannak többségben) várta, hogy felfedezzük őket. Ám már a hegyvidék előterében jól láthatóan ki volt táblázva, hogy ne reménykedjünk, mert a 2000 méteres hágón átvezető út le van zárva. Este, a vacsoránál próbáltunk azért részleteket megtudni erről. Kiderült, nem is a hóhelyzet miatt kilátástalan az átjutás, hanem amiatt, mert hegyomlás volt az út mentén, és nem lehet tudni, mikorra teszik rendbe az utat. Ennek ellenére reggel mégis arrafelé vettük az irányt, hogy megpróbáljunk valameddig eljutni és újabb világvégi térségeket felfedezni, hogy legalább kicsit belekóstoljunk a hegyvidéki falvak hangulatába. Sikerrel is jártunk. Különleges, eldugott vidékekre jutottunk. A hegyek között kanyargó utakon szinte visszacsöppentünk az időben. Ez nem ritka Grúzia más tájain sem, de errefelé tényleg nyoma sincs a turizmusnak.
Aztán estére jutott még grúziai utazásunk talán legnagyobb kalandja. A Nagy- és a Kis-Kaukázust összekötő kis hegységben még nem készült el az átvezető autópálya, így az ősi országúton lehet araszolni a sok kamion között nyugat és kelet között. Egy körforgalomnál azonban rendőrök álltak és minden autósnak mondtak valamit, akik aztán szépen visszafordultak. Ezt a végeredményt látva nem sok jóban reménykedtünk. Sorra kerülve kértük, hogy turista-nyelven szóljanak hozzánk. Meg is tették! Mutogatták, hogy irány vissza, mert itt is valamilyen hegyomlás volt, az autópálya-építkezés miatt és kimondták a város nevét, amerre kerülni kell. Nem kicsit, nagyot. Arra vezetett ez a kerülőút, amerre néhány napja jöttünk. Fel, észak felé, újra a Nagy-Kaukázus peremvidékére. Ismertem már az utat, jól lehet rajta haladni, de sokkal hosszabb mint a valódi főútvonal.
Tehát az egész ország ketté lett vágva, az átjutás egy hegyi úton lehetséges. Azt persze máig nem értjük, hogy hová tűntek a kamionok, amelyekből nem kevés volt. A hegyek közé nem jöttek, de tovább sem engedték őket. Rejtély.
Ezt a kerülőutat nem kalkuláltuk be a terveinkbe, így látszott, hogy igen későn fogunk megérkezni a már néhány napja meglátogatott fürdővárosba. Bár az utak kiváló minőségűek országszerte, ahogy besötétedett és elhagytuk a bányászvárost, az út pedig jórészt szerpentinre váltott, végeláthatatlan szakaszon útépítésbe botlottunk. Nem voltunk egyedül, végeláthatatlan sokban kígyóztak az autók. Ez segített is, mert a kocsi, amit kaptunk, elég gyenge világítással rendelkezett, és az eső is elkezdett esni. Szinte lépésben cammogtunk, az idő pedig telt. Tudjuk, Grúziában ne akarjon sietni az ember. Le kell lassulni. Ez vitathatatlan, de itt azért már felmerült bennünk, hogy ha újabb akadály gördül elénk, még a másnap reggeli repülőjáratunk is veszélybe kerülhet.
Végül szerencsésen megérkeztünk Ckaltubo városába, 2-3 óra késéssel, az éjszakában. Egy jómódú család hagyományos falusi házában kaptunk szállást. Hatalmas szobák, óriási konyha és takaros konyhakert az épületek körül. Reggel nem kellett nagyon korán indulni, de a háziak felébresztésére kevés esélyünk volt. Így az asztalon hagytuk a szállásdíjat és elindultunk a reptérre.
A nyári utazások során persze ilyen nem várt kalandokkal soha nem kell számolnunk, mert csodás az időjárás, szinte mindig hétágra süt a Nap, havas hegycsúcsokat csak messziről látunk, az emberek ugyanolyan kedvesek, meleg szívűek.
Comments