Olaszországban nem kell korán kelni. Délután pedig lehet sziesztázni. De este elindul az élet. Ha azonban először jár valaki Liguriában (igen, rövid u-val írjuk!), akkor ennél kicsit kevesebbet érdemes a szálláson tölteni. Nyolc órakor tehát felkerekedtünk, hogy felülről nézzük meg a következő falut. Illetve nem csak felülről, de ez az a nézőpont, ahonnan kevesen szemlélődnek, így nem kell majd a turistákat kerülgetnünk.
A pár perces vonatozás már kezdett rutinná válni mindannyiunk számára, csak továbbra is arra kellett ügyelni, a megfelelő irányba induló járatra szálljunk. Előtte azonban még egy dilemmával szembesítette magát a csapat. Kinek melyik út tetszik lefelé az állomásra, de vajon melyik a gyorsabb. Többen a hosszabb, de egyenletes aszfaltútra fogadtak. A lépcsőn közben már megindult a turisták sora, így akik ezt választottuk, az ő kerülgetésük miatt tényleg lassan haladtunk. Odalent az állomáson persze diadalittasan fogadtak a „gyorsak”, egy „na, ugye” kíséretében.
A vonatok sűrűn közlekednek, ám mivel ez egyben a távolsági járatok útvonala is, ügyelni kell arra, hogy a gyorsvonatok ne ijesszenek rá senkire a peronon. A vonatra várakozva egyébként nem kell unatkozni. Ha napközben járunk itt, akkor a jegypénztárban gazdag ajándéktárgy-kínálatot lehet böngészni. Ugyanis nem a vasúttársaság üzemelteti, hanem nemzeti park. Tehát minden eladó a turistáknak! De a jegykiadó automata is egy kalandos játék, ha az embernek – mint a magunk fajtának – nincs bérlete. Ha pedig távolabb tekintünk, minden napszakban ott magasodik dél felé Manarola, jobbra felettünk pedig a mi falunk, Corniglia.
A tenger ma már nem hullámzott annyira, mint tegnap. Ezt érdemes mindig figyelni, hogy tudjuk, mire számítsunk később, amikor strandolással próbáljuk átvészelni a legmelegebb órákat.
Két megállóval Riomaggioréba érkeztünk. Ez az öt falu közül a legdélebbi. Maga a partvidék nem ér véget itt, hosszan folytatódik még a sziklavilág, ám arrafelé már nem települtek falvak, csak elszórt tanyákat találunk. A korai indulás persze nem mozgalmi jelszó volt. A faluban csak rövid átutazók voltunk reggel, a hegyre induló kisbuszt viszont ajánlatos volt elérni, mert nem jár olyan sűrűn. És még az is lehet, ha későn állunk a buszmegállóhoz, akkor fel se férünk rá! Az állomásról egy alagúton át lehet elérni a történelmi faluközpontot. Látványos folyosót alakítottak ki a sínek mellett, úgy tűnt, mindenkinek tetszettek a színes alkotások.
Amíg Tamara megvette a buszjegyeket, a csapattal kisétáltunk a partra. Falusi kikötő, ami egyben a település egyik leglátványosabb része. Mindenki izgatottan fotózgatott, annak ellenére, hogy még hosszúak voltak az árnyékok. A Cinque Terrén egyébként is későn kel a nap. Kelet felé 700 méteres gerincek határolják a partvidéket, így aki először jár erre, hajlamos azt hinni minden reggel, hogy ma aztán rossz idő lesz, hisz napsütésnek nyoma sincs. De előbb-utóbb megérkezik a napsütés is, ami aztán nem is kegyelmez.
Riomaggiore parti házait érkezésünk idején éppen keresztülszelték az árnyékok, ami persze semmit nem csökkentett a látvány értékén. A túrázóink csak kapkodták a fejüket. Bármerre néz az ember egy faluban a Cinque Terrén, valami különlegeset, valami hangulatosat fedez fel. Apró csempékre festett képeket, tábkákat, portálokat, csónakokat szárazon vagy vízen, vagy a homlokzatok részleteit. Az igazi lassú túrázóink azonban hamar a lényegre tapintottak. mit sem ér a látvány, ha nem párosul egy bárral! Poharazgatva sokkal jobban telik az idő. De volt, aki gyümölcsöt vagy más elemózsiát vásárolt a kirándulásra. Kirándulásra indultunk ugyanis, nem túrára. Egy kis sétára készültünk egy kegyhelyhez. Kilenc óra tájban még csak éledeznek a turisták. Akik itt szállnak meg, azok még heverésznek, a kevéssé kedvelt, rohanó sáskahad pedig még csak ezután ér a falvakba. Amelyek viszont már serényen élik mindennapjaikat. Sürög a kis kukás autó, takarítják az utcát, rendezgetik a portékát az árusok, a helybeliek pedig ráérősen csevegnek itt is, ott is.
Megérkezett a kisbusz. A csapat meglepődött, mert elsőre nehéz volt elhinni, hol fog megfordulni a keskeny és meglehetősen lejtős utcán. Elfoglaltuk helyeinket a 10-15 perces útra. Akinek szerencséje volt, az épp hallhatta felszállás előtt az intelmeimet, miszerint a szédülősök inkább a bal oldalra üljenek… Felkapaszkodtunk a falu felső részére, majd egy kis eszeveszettnek tűnő robogással elértük a meredek sziklák peremét, ahol még az erősek is felkiáltottak a szédítő mélységek láttán. Persze, egyszer-kétszer fordult az út, és a balosok is kaptak belőle kóstolót.
Ezután kifejezetten felüdülés volt leszállni és immáron gyalogosan szemlélődni a tenger felé, a szőlőültetvények között. A túra első szakasza, a felfelé vezető út csak néhány száz méter, ám kőkemény ízelítő a Cinque Terre meredek lépcsősoraiból. Ezért felkészülésként birtokba vettük a treninot. Egy helybeli éppen fáradtságos földmunkával foglalta el magát, így egyáltalán nem érdekelte a ténykedésünk. A trenino a Cinque Terre hegyvidéki lélekvesztője. Ám senki ne számítson arra, hogy ezzel utazhat fel vagy akár lefelé, a helybeliek mereven elzárkóznak ettől! Mivel nekik a turizmus mellett a megélhetésük alapja, a gazdálkodás alapvető eszköze a kis járgányrendszer.
Egy kilátóhoz igyekeztünk, miközben egyre lenyűgözőbb látvány tárult a szemünk elé déli irányban.
A tetőn pedig kitárulkozott a Cinque Terre teljes hosszában!
Még nem volt nagy a meleg, így a hosszas pihenés helyett mindenki igyekezett megörökíteni a panorámát. Elkészültek a kötelező tájképek, majd a családi fotók, aztán egy ki bolondozás is belefért. Persze, azért már jól esett árnyékba is húzódni!
Amíg felfelé túrázik az ember, addig rendkívül kecsegtetően hangzik, hogy majd lefelé könnyebb lesz. A másfél nap után már gyakorlott utasok azonban sejtették, lefelé sem lesz fenékig tejfel! Mondhatnánk, a panoráma kárpótolt mindenért. Ez igaz is, azonban két pillantás között a lábunk elé is kellett nézni, hiszen a lépcsők nem mérnöki pontossággal készültek, a sziklák a lehető legnagyobb változatossággal követték egymást.
Lefelé indulás előtt bátran elkiáltottam magam, mintegy mókából, és meglehetősen magabiztosan, hogy nincs még fotónk a tipikus mediterrán alaphangot szolgáltató kabócákról. Így aki először fotóz nekünk kabócát, az vendégünk egy italra. Nem kellett persze sok hozzá, amikor az ösvény egyik szűkületében harsány nevetés közepette hátrakiáltottak felém, hogy sokba fog ez nekem kerülni. Ugyanis jól látható helyen fedezett fel a csapat egy része ezekből az apró zenészekből. (Remélem, mindenkinek beugrik a patkányos jelenetsor a Macskafogóból...!)
Van errefelé egy kedvenc bárunk. azonban munkaerőhiányra hivatkozva csak késő délután nyitnak ki. Pedig már napok óta győzködtük őket. Így komolyabb pihenő nélkül lépcsőztünk lefelé, egészen a faluig. Szétszakadt a mezőny, aszerint, hogy aki minél előbb le akart érni vagy aki belefeledkezett e beszélgetésbe, azok jóval gyorsabban haladtak, mint a bámészkodók vagy fotósok. Eddig csak az egyébként hangulatos szőlősorok között haladtunk, de már megjelentek a falu házai is előttünk. Elsőként a völgy túloldala, majd mi is elértük a legfelső utcákat. Itt aztán a kertek virágai késztettek megállásra minket. Ami otthon szobanövény, az itt egész évben a kertben pompázik, hatalmas méretekben.
Leértünk a faluba. Itt már nem kell lépcsőzni. Simán csak meredeken lejtenek az utcák a tenger felé. A patak medre lefedve, de a mélyből halljuk a kis csobogást. Az a néhány üzlet pedig már tárt karokkal várja a turistákat. Azaz kevéssé tárt karokkal, valaki éppen meg is jegyezte, hogy kinézte, milyen ajándéktárgyat venne, de az eladó mélyen beletemetkezett a telefonálásba. Neki mindegy, lesz itt elég vásárló, ha a vonatok meghozzák az egy napos látogató hordákat…
Most már meleg van. Mindenki a strandra vágyik. Ám bármikor képesek vagyunk egy kis őrültségre. Így hát felvetettem a csapatnak, kinek van kedve még egy túrához. A többiek végigsétálnak Riomaggiorén, majd átvonatkoznak Manarolába, hogy ott minél előbb belecsobbanjanak a tengerbe az egyébként igen látványos öbölben. Az őrültek pedig nekivágnak a túrának. Ugyanoda tartunk, de az ösvényen. Csak egy kis séta. De ez átvezet a két falut elválasztó magaslaton. Már a szemközti hegyről is figyeltük az ösvényt. Onnan is meredeknek tűnt, de igazán itt most közelről lett félelmetes. Legalábbis ebben a kánikulában.
Nem nagy a távolság. A vállalkozó szelleműek elszántak. A faluban is azok vagyunk, így megfeledkezünk arról, hogy szétnézzünk. A templomban épp véget ér a mise, de a városháza felfestményeit is kihagyjuk. A vár elől még lenézünk, majd nekilódulunk az ösvénynek. Amely valóban igen meredek. Jó nagyokat kell lépni a köveken. De így is jut erőnk egy kis beszélgetésre. Ha pedig nem jut, akkor a hátunk mögött feltáruló panorámára foghatjuk a meg-megállást.
A hegytető ellaposodik és kő helyett földút vezet tovább. A két falu éppen alig látszik. Viszont egy sirály hangos rikoltozással adja tudtunkra nemtetszését. Nézzétek csak ezt a táblát. Nyilván azért került ki, mert már ebből is konfliktusok fakadtak…
És lefelé valóban nem lett könnyebb. Csak itt már nem a feltoláshoz kell erő, hanem a tompításhoz. Aztán feltűnnek Manarola házai, majd apránként az amfiteátrum-szerű völgy is. Mindannyian úgy véljük, nem bántuk meg, hogy átkeltünk a hegyen. Felemelő élmény odafentről a táj. Persze, a többiek nem feltétlenül irigykedtek. Amíg mi a tűző napon másztuk a hegyet, ők viszonylag kis sétával egyenesen a tengerpart felé kanyarodtak, hogy minél előbb a strandra érjenek. A túrázó csapat is viszonylag frissen érkezett, mivel a falu felső részén egy kútnál sikerült kevésbé meleg vízhez jutnunk.
Ám nem csak a strandot foglaltuk el. Voltak, akik először egy étterembe ültek be, hisz mit ér a látványos tengerpart üres hassal. Akik kecske és káposzta elvet vallottak, azok pedig elszalajtottak focacciáért és hideg üdítőért, amíg át nem öltöztem magam is a strandoláshoz.
Manarola strandja szintén kedvenc helyünk. Fölénk magasodnak a falu házai, a hullámtörő mögött pedig össze-vissza sziklák állnak ki a vízből, melyekre ki lehet mászni, akár napozni, akár toronyugró starthelyként használni. Utóbbit többnyire a helyi fiatalok választották, ámulatba ejtve a nézőközönséget. Mi pedig készültünk a merülésre. A kristálytiszta vízben ugyanis a sok strandoló ellenére tobzódnak a halak. Úszni is jól esik, ám a sziklák közötti szorosok mélyedéseiben figyelni a víz alatti életet, hasonló élvezetet nyújtott. Főleg azután, hogy találtunk egy olyan sziklát, amelyen a csapat nagy része félig vízben ülve tudott időzni. A tenger jócskán 25 fok felett járt. Közben hallottuk, otthon a Balaton még ennél is melegebb, ami már csekélyke hűsítő élvezetet nyújt. Így még jobban értékeltük a szerencsénket.
A falu alatt futó patak az öbölben ér a tengerbe. Nem nagy vízhozamú, ám annál hidegebb vizet szállít. Kíváncsiságból elúsztam a kis zuhatag aljáig. És bármilyen kevés vizet is hoz, rendkívüli módon lehűti a tengert. Ami pedig még ennél is érdekesebb, hogy furcsa fodrozódások, kis áramlások tekeregtek a víz felszínén. Volt, aki olajfoltot kiáltott, de szerencsére kéznél volt a geográfus, aki elmesélte, mi is az a brakkvíz, amivel már iskolai tanulmányaink során is boldogítottak. Az eltérő adottságokkal rendelkező sós és édesvíz keveredése miatt láthattuk azokat a különös felszíni mozgásokat rajta.
Annyira közel úsztam a sziklához, hogy egy kis mélyedésre lettem figyelmes. Ebben az is segített, hogy előttem valaki eltűnt a szikla résében. Alig vártam, hogy előbújjon, már mentem én is befelé. Az ismeretlen persze rejt magában veszélyeket, azért lassan lépdeltem előre. A víz szerencsére egyre sekélyebb lett és a szépen lekerekített kövek kerültek túlsúlyba. Aztán ahogy beljebb araszoltam, már lehetett látni, hogy semmi félelmetes nincs a mélyedésben. Egy kis abráziós barlangba jutottam, ahol már csak ülve lehetett tartózkodni. A bejutó fény csodás színeket produkált a felszín alatti kövekkel. Eszembe jutott persze, hogy nem mindig veszélytelen ez a mélyedés. Ha nagyobb a hullámzás, a víz elzárhatja az embert odabent. Kissé kiélveztem a hely misztikumát, aztán már úsztam is vissza a többiekhez. Ezt nekik is meg kell mutatni! Sorra invitáltam a sziklához párosával a csapat tagjait, hogy éljék át ők is ezt az élményt. És bármilyen szűk is a barlang, néhány fotó kedvéért magamat is be kellett préselnem melléjük.
Közben szépen telt a délután. Aki megéhezett, felsétált az egyik bárhoz. Aki meg megunta a sok úszást, elheveredett a napon. Bár ott nem lehetett sokáig bírni, így sorra csobbantunk is vissza a kellemes tengervízbe. Egyszer tettünk egy kis túrát a külső sziklák mentén. Ott ugyanis mély és látványos víz alatti szurdokot lehet felfedezni. Még csak mélyre sem kell merülni hozzá. Ám errefelé már nem voltunk védve annyira a nyílt víztől, így hosszú, de magas hullámok fogadtak. Úgyhogy gyorsan vissza is úsztunk a védettebb részekre.
Lassan a vacsorával is kellett foglalkozni. A magas sziklákkal határolt öblöt északról egy sétányról lehet szemlélni. És afelett alakítottak ki egy kis bárt. A hely tökéletesen alkalmas arra, hogy hosszasan bámuljuk az előttünk elterülő falu színes házait, miközben jobbnál jobb falatokat ízlelgetünk, a szinte kötelező aperollal. Igen ám, de a bárba nem lehet csak úgy beesni. Szerencsére Tamara ismeri a tulajdonosokat, így kaptunk tippeket arra vonatkozóan, mikor jelezzük, hogy jönnénk, és akkor nem kell sokat várnunk üres asztalokra. Senki nem tiltakozott a terv ellen.
De nem vezetett egyenes út a bárig. Útközben találkoztunk Olivérrel, a festővel, aki mókázott egy sort a turistáknak, de megmutatta legfrissebb műveit is. Kérdeztük, veszik-e a portékát, erre azt felelte, annyira, hogy nem győzi festeni a képeket! Könnyű neki, olyan helyet választott, ahol az eredeti látványtól is földbe gyökerezik az ember lába.
A bár nem nagy. Egy keskeny csapás a hegyoldalban. A szelfikirályoknak a korlát melletti, két személyes asztalok a megfelelőek. Mi megelégedtünk a hátsó sorral. A látványnál ugyanis már kezdett sokkal érdekesebb lenni az étlap. Egyszerű ételek, remek koktélok, mindenki megtalálta a kedvére valót. A látványos fotókat persze mi sem mulasztottuk el. A zenét kissé hangosnak ítéltük, ezért lehalkítottuk. Ez abból állt, hogy a táskámat rátettem a felfelé fordított hangfalra.
Mindenki elégedett volt a vacsorával, de senki nem állította határozottan, hogy hazaérve Cornigliába, az este folyamán nem fogunk még valami falatok után nézni később. A Nap már közeledett a lebukáshoz, de ahhoz még magasan volt, hogy klasszikus naplementében lehessen részünk. Olivér viszont kissé kijjebb települt időközben a nyílt víz felé, így most ott futottunk össze vele. Művész kalapja jól illeszkedett a lányok fejfedőjéhez!
Az állomáson újra egyesült a közben szétszéledt csapat, bár már senkinek nem kellett volna segítség a hazajutáshoz. Kilenc óra tájban meg is érkeztünk az apartmanokba, ahol mindenki igyekezett kicsit bepótolni az alvásban felgyülemlett hiányosságokat. Nem beszélve arról, hogy holnap korán fogunk indulni, nagy és változatos túra vár ránk.
Comments