Evezés a bauhaus világához

Frissítve: feb 8

A nyár elmúlta nem szegte kedvünket, hogy vízre szálljunk. Az evezés nem olyan különleges ebben az évszakban. Gondoljunk csak bele, a kenuban ülünk, így közömbös, hogy milyen a víz, langymeleg vagy határozottan hideg. Persze, óvatosnak kell lenni, a folyó soha nem a féktelen mulatozás helye. De a lelkes szemlélésre mindig van alkalom.

Úgyhogy aki hagyta magát, azt sikeresen felbíztattuk, hogy jöjjön el a Szentendrei-Dunára, egy könnyed evezésre. A vízreszállás helye nyáron strandként üzemel, így érdekes volt látni egy bódé oldalán a magára hagyott kánikulai adatokat.

Az elmúlt napok apadása egy kis sarat hagyott maga után, de ez nem vette el a kedvét senkinek. Tocsogó sáros partról szálltunk a hajókba, amelyek ezáltal azonnal meg is feneklettek a sekély vízben. Ez meg is alapozta a túra hangulatát, mert egészen látványos mozdulatok kíséretében sikerül elérni a mélyebb vizet.

A vidéket szinte egész nap köd bortította, ezért azt javasoltuk a túrázóknak, hogy a part közelében haladjanak. Mert bár ott lassabban viszi a víz a kenukat, ám cserében teljes pompájában csodálhatjuk az egyre-másra felbukkanó színes bokrokat és fákat.

A kormányosoknak persze nem csak a part közelségére kellett ügyelniük, hanem a másik irányból néha felbukkanó sárkányhajósokra is. E sportágat különösen szeretjük és megbecsüljük. Általuk könnyen be lehet mutatni, hogy mi a sportteljesítmény és mi a könnyed aktivitás közötti különbség.

Mert az igazi vízitúra mindig arról szól, hogy könnyed élményeket szerezzünk. Nem belehalni kell, hanem élvezni a pillanatot. Szemlélni és hallgatni a természet hangjait.

A parton fut a kerékpárút, ahonnan a bicajosok csodálkozó pillantásai kísérték a csapatot. Ezek szerint mégis csodabogarak vagyunk.

Hamarosan egy kisebb szigethez érkeztünk, ahol a közepesen magas vízállás miatt a hangulatos kisebb ágba is betérhettünk.

Egy vízitúrán mindig van alkalom beszélgetésre. A kenuk összekapaszkodnak és az emberek szóba elegyednek egymással. Ezúttal kazah barátaink jöttek velünk, akikkel a legnagyobb egyetértésben mondta ki mindkét nemzet a maga nyelvén a gyümölcs nevét: alma...

Nem kellett sokat evezni (velünk soha nem kell!) a Lupa-szigetig, ám nem kötöttünk ki azonnal, hanem a bal part mentén betértünk a Tündér-sziget mögötti holtágba.

Az egykori sziget ugyanis az évtizedek során hozzákapcsolódott a Szentendrei-szigethez, így csak egy kis mesteréges csatornán lehet visszatérni körben a kinti ágra. Ezt azonban nem leltük meg a szövevényes növényzet között, úgyhogy az alsó kijáraton át távoztunk.

A mellékágban nem volt áramlás, így több alkalom volt még nyugodtabb körülmények között a fotózásra.

Az álló szakaszról kijutva kisebb meglepetésként ért minden kormányost, hogy a Duna nem egy lassú folyó. Keresztben átszelni a folyót, ehhez odafigyelés és tempósabb evezés szükséges, mert a sodrás minden áron tovább akart vinni.

A terveink szerint a Lupa-sziget nyugati oldalán kötöttünk volna ki, a kompocska melletti fövenyen. Lelkesen meg is céloztuk ezt a partszakaszt, ám a vízállás miatt itt nyoma sem volt kikötési helynek. Így vissza kellett evezni a sziget másik oldalára, amely a fiatalabb, ezért laposabb része.

Sokkal komfortosabb volt a kiszállás a hajókból a kavicsos parton, mint az indulásnál a sáros beszállás. De ismerjük az alapelvet, azt fogadjuk el, amit a természet nyújt számunkra.

(Ezért soha ne szegje kedveteket a mostohább körülmények! Épp azért megyünk a természetbe túrázni, hogy magunk mögött hagyjuk a civilizációt...)

A megállás már esedékes volt, nem csak a hosszas ücsörgés végett, hanem a lassan elhatalmasodó éhség miatt is. Így utunk a sziget különleges látnivalói helyett az étteremhez vitt. Ami nem is étterem, hanem büfé. Illetve egykori büfé. De azért mégsem étterem. Ahol sok megmaradt az elmúlt évtizedek hangulatából. Ezért bátran nevezhetjük retrónak is.

A vízitúrázó ember mindig éhes. Délután már egészen biztosan. Úgyhogy nem tétováztunk, a tettek mezejére léptünk, és hamar megrendeltük az ételeket. Kazah barátaink is szerencsével jártak, mert bár minden étel sertéshússal készült, a fagyasztóban találtak sajtot, így grillezve, sok krumplival nekik is tele lett a hasuk.

Szerencsére más kötelmet nem kellett tartaniuk, így nem volt akadálya a kazah-magyar barátság megszilárdításának.

Ezután már nem volt mit tenni, következett a kulturális program. Végigsétáltuk a szigetet, annak egyetlen sétánya mentén, és bekukkantottunk szinte minden udvarba, hogy megszemléljük a bauhaus építészet jellegzetes házacskáit.

1932-ben parcellázták fel a szigetet, ekkor kezdett tartósan betelepülni. Akkoriban a lakói a budapesti középosztály tagjai voltak, ma már ez is másként van. Bár a jelenlegi telekárak korlátot jelentenek a szélesebb közönség számára... Az egyetlen eladó ház ára jelenleg 70 millió forint körül mozog.

Az alábbi házat Kozma Lajos építész, a hazai bauhaus legismertebb mestere saját maga részére építette.

Persze, a szigeten nem csak a házak kötik le a túrázó figyelmét. Maga a platánsor is varázslatos látvány, különösen a kikerics virágzása idején.

De a sétálók is élvezik a különleges hangulatát.

A sziget egyik végében szebb kort megélt játszótér utolsó hírmondója vonja magára a figyelmet. Annyira, hogy kis biztatásra a kazahok ki is próbálják a hintát.

A sziget másik végén az egykori kápolna helyén egy kis kegyhely, az évszázados fák alatt pedig kisebb tér. Nyáron a sziget felett zátony kerül szárazra, most azonban ehhez nem volt szerencsénk.

És hol maradt a szárazföldi túravezetés? Az apróságokra is felhívtuk a figyelmet. A víz felé álló hajózási táblákra és azok jelentésére, a régi házaknál jóval magasabbra épült modern lábasházakra, vagy a méhecske hotelre.

Bár nem kell sokat evezni, valahogy azt lehetett érezni, hogy a csapatnak jól esett a hosszas séta a szigeten. És kíváncsian kérdezték, mennyit kell még evezni a célig.

Újra a hajókba ülve áteveztünk a Lupa-sziget mellett álló Egyfás-szigethez. A legendás szigetet csupán egy facsoport alkotja. Magasabb vízállásnál közvetlenül a fák törzsei mentén körbe lehet evezni, míg alacsony víznél óriási kavicszátony veszi körül.

A legenda annyi, hogy az egykori papír tízforintoson állítólag ez a kicsinyke sziget látható. Ezt ugyan már számos alkalommal alaposan megcáfolták, még mindig tartja magát.

Bár a monumentális építmények ritkán illeszkednek harmonikusan a természetbe, muszáj megszoknunk azokat. Annak idején, amikor a Megyeri-híd épült, szomorú állapotok uralkodtak a Duna ezen szakaszán. Mára már a táj része lett, még ha nem is teszik a helybelieknek vagy a túrázóknak.

Lassan megérkeztünk Budapestre. Míg a bal parton az egyre keskenyebb Szentendrei-sziget változatos színekbe burkolózó partjai láthatóak, addig jobbra a fasor és a lakótelep határa egyben a város északi határa is.

A vízitúra jellegzetessége minden esetben, hogy az ebéd utáni szakaszon már gyakrabban merül fel a végállomás kérdése. Ezért ilyenkor még több érdekes részletre hívja fel az ember a túrázók figyelmét. Például a Visegrád alatt induló sziget alsó végpontjára.

Újra a Nagy-Dunán vagyunk. Itt már csak a jobb part látható, a túlsó, újpesti part a távoli homályba vész. Nyugat felé azonban a Római-part árnyas fái szegélyezik az utunkat. Majd az állóhajó után élesen jobbra fordulunk, és megérkezünk.

Láthatóan senki nem fáradt el a túrán, és talán hosszan tartó élményeket szereztek.


A Lupa-szigetet ugyan a szárazföld irányából, komppal is meg lehet közelíteni, de az igazi kenuval érkezve. A vízi embereket, legyenek azok akár túrázók, akár másféle népek, mindig szívesen fogadja. A látó szemnek bátran mesél a múltjáról, csak szórak ell bírni.

Tavasszal újra jövünk!


Az egy napos Lupa-sziget vízitúra programja itt érhető el.